Hárman kapunk egy apró asztalt a galéria korlátja mellett. Három megtermett férfi (na, nem pohos, olyan medvebocs alakú), másfél négyzetméteren, miközben a hatfős asztalokhoz darázsderekú lányok siklanak be négyen, öten, lötyög rajtuk a bisztró. Laci érkezik elsőként, fotóval tudósít a várható kínokról, sebaj, nem futamodunk meg, nem olyan fából faragtak minket. Pár perc kell, és megbánom a hősködést, vesetájékon erősen nyom egy könyöklő, a combomba csavaranyát intarziáz az asztalláb, jobb felől, ahogy fogynak a borkoktélok, egyre gyakrabban egy bárszéken ülő hajadon vénuszi csípője üt fültövön. Lekocogunk a csigalépcsőn, téli üregből elővánszorgó varacskos disznók, rendelünk. Tramini. A valaki a pultnál szabadkozik: az sajnos nincs. Csak azt el ne kezdd, gömbölyödök össze magamban, hogy mennyire szereted, de a fogyasztók, azok a fránya fogyasztók nem keresik. Nehéz kommunikálni. Pedig micsoda fajta.

Nem kezdi el. Én azért megelőlegzett bizalmatlanságomat végigterelve idegpályámon, kellő eréllyel megdorgálom az ipsét (igaz, magamban csak), hogy egyszerűbb lomtalanítani, mi, kidobni, ami nem kell, ahelyett hogy megtanítanád az Irsai-hívőknek, hogy miért kell Traminit inni. Ha a Tramini nem kell (Pálffy, Cseri, Gellavilla, Györgykovács, Tűzkő!), akkor tényleg igaz, amit György Zsombor szokott mondani: a magyar borok minősége előrébb jár, mint a magyar borkultúra. Intim háborgásom közepette azért felmérem a lehetőségeket, neszmélyi Cserszegi mellett döntünk, Szivek Pince, bio, három hónap finomseprő. Pár hónapja virágosabb volt, most több benne a citrus, a barack, lenyugodott, savai kikerekedtek, kellemes ásványosság kíséri a gyümölcsöket.

Közben ki-kikandikálok a vállam és a vénuszi redők között: egyre gyűlik odakint a kupac, a lomisok pajszerrel, kalapáccsal nyerik a ritka földfémeket a régi bútorokból, féltem a biciklimet. Kijárunk tulajdonjogot demonstrálni, mindig másikunk, visszafelé egy rejtegetett palack, a többieknek játék, mi lehet benne. A másodikat kóstoltuk, írtunk is róla (azzal indult a „Da bibere” rovat), de nehéz ez az emlékezősdi-kóstoló, a tudnom kellene terhe kicsit megnyomorítja Lacit, de így sem lő nagyon mellé. Szatmári Vulcanus Szigligetről, teltkarcsú, vaníliás, gazdag, mint egy bálba igyekvő. Újabb kerékpárvizit, talán a szomszédos antikváriumból gyűlt oda, egyre több a könyv. Felágaskodik bennünk a filosz, tömni kezdjük a hónunk alját kilomolt szerzeményekkel („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen / Legeljünk rajta? s léha tudománytól / Zabáltan elhenyéljük a napot?”). Alexandra Rahmanova: A bécsi tejesasszony. Thackeray: Hiúság vására. Dr. Kalmár Gusztáv: Régi népek, új világok. Ázsia, Amerika és az óceánok hősei. Egy gyönyörűen illusztrált Nils Holgersson. Úgy néznek bent, mintha nem lenne igazunk. Felfelé felkapunk egy soproni Steigler Furmintot, négy éve nyáron ittam legutóbb.