Madarak és fák

Vegyétek elő az ellenőrző könyvet, diktálok! – mondta Tompa János tanár úr, osztályfőnök. Május tizedikén a madarak és fák napján az iskola a hűvösvölgyi Nagyrétre kirándul. Gyülekező fél nyolckor a tantermekben. Holnapra otthon aláíratod! Te is, fiam! – nézett szigorúan a renitens évismétlőre, L. Józsira.

Még megfázol nekem – aggódott anyám, reggel fagyok vannak, ki hallott ilyet, egész nap kirándulni. Mire ültök ott le, kisfiam? A puszta földre? Pokrócot majd vinned kell. Apám azt mondta, semmi baja nem lesz a gyereknek, ha kimozdul, szív egy kis jó levegőt.

Mert nálunk nemigen volt. Az angyalföldi Lehel utca emeletes házában laktunk, villamos és sok autó járt, hétvégén csitult, de ott volt a szomszédos telken a zajos gépeit vasárnap is járató bútorgyár. Helyén eredetileg a Wellisch konzervgyár működött, negyvenkilencben államosították, a főzőüstöket, dobozológépeket széthordták, utána lett asztalosüzem, futószalagról olcsó szekrények sorjáztak, a fűrészpor reggelente köddé sűrűsödött a lépcsőházunkban. Az egykori tulajdonos, aki a földszinten lakott, még 1959-ben is, tíz évvel azután, hogy vagyontalanná nullázták, egész nap szomorúan nézte, mi lett az ő híres gyárából. Különösen a savanyú paprikájuk volt remek.