Magánkánon a másodikon

Albérletbe költözni váratlan örömök forrása is lehet. A szállás átmenetiségéért kárpótol egy megörökölt élet felfedezésének izgalma. Padlótól plafonig könyvespolc nyújtózik másfél szobás kis lakásunk egyik falán, rajta – vélhetően – több évtizednyi gyűjtés. Írót tolláról, embert könyvtáráról, szellemeskedek magamban, míg a felső polcig kapaszkodok. Újabb meglepetés, itt már dupla sorok vannak, könyv könyv mögött. Könyékig merülök – filoszok kindertojása. Lassan összeáll a kép. Németh László teljes életműve, az Égető Eszter három kiadásban (egyik bontatlan nyomdai zsugorban). Galgóczi Erzsébet, jó méteren, kis cezúrával Moldova, számolatlanul; két arasz Fehér Klára. Egy rőf Szabó Magda, ötletszerűen Jókai Annával tűzdelve, ütközőként Csoóri. Irodalmi klasszikusok, aztán Újhold-évkönyv, Szép Szó-antológia. Útikönyvek, néhány krimi. Az Ottlik-diaszpórát gyorsan előre menekítem, Kassák, Déry szintén költözik. Shakespeare, Schiller, Dosztojevszkij és Petőfi is gyorsan egymásra találnak, a Nyugat-tömböt viszont felrobbantom. „Mi a fene, kanonizálok?”

Lezajlik még – hokis nyelven – néhány sorcsere, aztán lapozgatni kezdek. Dedikációk, legalább húsz különféle névre. „Bérmálásodra ’78”, „Sakkverseny I. helyezés ’83”, „Felejtsd el, ami rossz volt, szeretettel”, hosszú a sor. Vajon kik lehetnek közülük az én embereim? Akaratlanul rajzolódik bennem a portré, persze szégyellni való általánosítások. Vajon rólam mit mondana el kis gyűjteményem, jut eszembe. Akárcsak hasonlítana rám az, akit könyveim alapján belém képzelne egy jó szándékú idegen? Micsoda kiszolgáltatottság egy e világon felejtett könyvtár! Entomológusok parafája sem pőrébb céltábla.