Régóta fontolgatom magamban, hogy megírom ezt a történetet, de valamiért mindig féltem ideülni a billentyűzet elé. Ennek a pontos okát csak sejtem: túl érzékenyen érintenek az események, túl fontos nekem mindez. És most, hogy végre rászántam magam, tétovázom, mert nem tudom, miként fogjak hozzá. Mit írjak meg és mi maradjon ki; mi fontos és mi felejtendő – nem tudom eldönteni, mégis nekifogok, s a végén majd kiderül, mire jutottam. A történet kezdete több évtizedre nyúlik vissza, a befejezése pár hete történt. Igaz, közte sok-sok évnyi szünet, már majdnem azt írtam, üresjárat – s ha belegondolok, a lényeg mindössze néhány hónapba sűrűsödik, a végkifejlet pedig mindössze néhány napba. S ott végződik, ahol minden ebben a földi létben; ahonnan már nincs visszaút.
M. a kolléganőm volt. Munkakapcsolat gyakorlatilag nem volt köztünk, teljesen eltérő területeken dolgoztunk, de egy épületben volt az irodánk, így gyakran összefutottunk. Néha együtt ebédeltünk, s jól éreztük magunkat az alkalmi összejöveteleken, amit a cég rendezett: karácsony, szilveszter, farsang, nőnap… valahogy mindig egymás mellé sodródtunk, de én nem hiszek a véletlenekben. Ő férjnél volt, én házasember voltam – de tudjuk, hogy ha valami elkezdődik, ha az ember érzi a rezonanciát, akkor ezek a szempontok nem akadályozhatnak meg semmit, csak a lelkiismeret-furdalást erősítik. Meg valami bennünk ébredő dacot, amit nem nagyon lehet megmagyarázni, de nagy energiákat tud mozgósítani. Így aztán az történt, ami ilyen esetekben gyakran előfordul: egyre többször néztünk egymás szemébe, és egyre gyakrabban kerestük egymás társaságát.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
