Március 16-a a keresztény Magyarországon

Budapest, Alkotás utca, egy nappal a nemzeti ünnep után, amikor a nemzet – ha két táborra szakadva is – de megemlékezett az 1848-as hősökről, főt hajtott előttük, valamint még meg is ünnepelte őket. Szóval autózok az Alkotás úton: négysávos ütőér, középen villamossínek. A jelzőlámpa piros, előttem hat-hét autó. A lámpával egy vonalban páros villamosmegálló, lehet a Duna felé és Délnyugat-Buda felé is útirányt választani. Az egyik oldalon kilencen állnak (megszámoltam, mindjárt meglátják, miért), átlagos fővárosi polgárok, szinte záveczi reprezentativitásban a korukra, és – amennyire ezt meg lehet állapítani – a társadalmi lajtorján elfoglalt helyükre tekintettel. Egykedvű késő délelőtt. „Az embereket nézem sorra…

Találgatom, merre mennek ők.” Az egyikük – úgy képzelem – talán állásinterjúra tart, a másik egyetemi vizsgára, a harmadik a szeretőjéhez, a megint másik pedig talán csak céltalanul villamosozik, mert élete valami fontos döntése előtt áll, és mi más volna megfelelő helynek és alkalomnak az ilyesmi átgondolására, mint egy fonódó villamos, amely körbe-körbe megy a városban.

Velük szemben, a másik oldalon két olyan torzonborz, szakállas férfi szerencsétlenkedik, akiknek teljesen mást jelent a mindennapok problémája, akiknek minden napja az életben maradásról szól. Köztük is van társadalmi létra.

A teljes cikket a Magyar Hang március 18-án megjelent, 2022/12. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!