Megbűnhődte?

A második világháború előestéjén írta valaki: lehet, hogy a múltat és a jövendőt e nép megbűnhődte már, de az biztos, hogy a jelen bűneiért egyszer még fizetni fogunk. Úgy is lett, elég hamar. Most sem lesz másképpen.

Az akkumulátor- és gépkocsigyártó nagyhatalom ugyanazon az ócskavastelepen végzi nemsokára, ahol a vas és acél országa rozsdásodik. Az Oroszországban és Kínában dühöngő diktatúra utolsó európai csatlósa ugyanúgy a történelem szégyenpadjára kerül, mint példaképe, az eggyel ezelőtti keresztény nemzeti kurzus. A lebutított, tönkretett magyar iskolarendszer áldozatai felnőtt korukban rettenetes árat fizetnek majd – képletesen és szó szerint – azoknak a nemzeteknek, amelyeknek gondjuk volt rá, hogy gyermekeiket ellássák az önálló tájékozódáshoz, sikeres helytálláshoz nélkülözhetetlen tudással. A megmérgezett, kizsigerelt, tarra vágott és tönkreépített hazai táj többé nem lesz képes táplálni utódainkat.

Miért kell ennek így lennie? Miért mindig a rossz oldalra állunk, miért engedelmeskedünk lelkiismeretlen urainknak, miért idomítjuk a hátgerincünket olyan készségesen a rajtunk taposó csizma talpához? Miért nem akarjuk tudni ezekre a miértekre a választ? Miért hazugságokkal áltatjuk magunkat? 

„Ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát, megrázhatná magát, mint a kutya… A valóságos élő emberek, akikkel találkozom, lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés”, állította Karátson Gábor barátom mindjárt az új demokrácia első évtizedében. Úgy találta, hogy a magyarok elképesztően undokok egymással. A sok áporodott sérelem, acsarkodó gyűlölet és önmaguk elől is titkolt szégyenérzet megakadályozza őket abban, hogy összefogjanak nyilvánvaló közös érdekeik védelmében, egyáltalán, hogy felismerjék a tennivalókat. Mint a forradalom résztvevője és tanúja ő mindezt ötvenhat emlékének elárulásával magyarázta: a hazugságra, hallgatásra és megalkuvásra épített kádári konszolidáció demoralizáló hatásával. A magam részéről mindig sejtettem, hogy a magyarázat ennél messzebbre vezet és bonyolultabb. Most erre teszek kísérletet: az összefogás útjában álló kölcsönös bizalmatlanság, a meghasonlottság gyökereit keresem, és megpróbálom kideríteni, mi okozza nálunk a reális önkép és önazonosság hiányát.