Megbűnhődte? – 3. rész: A hallgatás ára

A társadalmi kötelékek széthullása korántsem hungaricum: világjelenség. Nem is lehet ez másképpen ott, ahol mindenki külön-külön függ a technikai apparátusoktól és nem a saját környezetében él, hanem a globális távközlési hálózatok teremtette virtuális valóságban. A tanácstalan és sehová sem tartozó tömegember identitáskeresése élteti a jobb- és baloldali populista mozgalmakat, amelyek a globalizáció szép új világában csalódott népesség mozgósításához gyártanak igényeiknek (igénytelenségüknek) megfelelő mintákat és vezéreket, azonosulási kereteket.

Nálunk azonban még a múlthamisítás (identitáspolitika) és az idegengyűlölet (a másik magyar iránti gyűlölet) sem teremt összetartó közösségeket, azt is úgy kell naponta belénk sulykolni. A mondanivalóban sincs semmi új: százéves mintákat követ, ötlettelen apparatcsikok erőlködése. Uralmukat nem a beléjük vetett bizalom, hanem az állam polgárainak egymás iránti kölcsönös bizalmatlansága teszi kikezdhetetlenné. A társadalmi szolidaritás hiánya eleve kudarcra ítéli a spontán ellenállás kísérleteit, megpecsételi a civil kezdeményezések sorsát. Ne a pártokat tessék hibáztatni azért, hogy nálunk a parlamenti demokrácia önmaga karikatúrája lett! A diktatúra olyan, mint a víz, minden mélyedést kitölt. Addig terjed, ameddig akadályba nem ütközik, amely megállítja. A kérdés az, hogy miért tűrjük. Miért nem bízunk egymásban, önmagunkban, miért tartjuk távol magunkat a politikától?

A politikai közösség széthullásának, végletes megosztottságának magyarázatáért dolgozatom első és második részében a történelemhez fordultam. Az egzisztenciális fenyegetettség és kiszolgáltatottság nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalata bizonyos mértékig érthetővé teszi, hogy miért jutott túlsúlyra viselkedésünkben az elzárkózás és a beletörődés. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a tartósan, éspedig koronként más- és másféleképpen megosztott társadalom tagjai egymásra egy idő után az elszenvedett kölcsönös sérelmek által jól megalapozott gyanakvással tekintenek. Hogy ritkán és bátortalanul élnek a kollektív érdekérvényesítés eszközeivel, melyekkel elődeik a véres megtorláson kívül egyebet alig értek el. Annál többet egyéni ügyeskedéssel! Hiszen egy kis meghunyászkodással, megvesztegetéssel, az elnyomó rendszeren támadt rések és repedések között óvatosan araszolva itt mindig lehetett valahogy boldogulni, az oszmán birodalom, a Habsburg-abszolutizmus vagy a proletárdiktatúra korában is. Különösen egymás kárára. És ezt, ugye, jól megtanultuk.

• „A piszkos kötés sebeinken a Kádár-rendszer.”
• Hogy lett nemzetből lakosság?
• Milyen, két hatalmas hazugság épül ma is?

A teljes cikket a Magyar Hang szeptember 16-án megjelent, 2022/38. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!