A vasútállomáson várt rám. Megbújt az egyik oszlopnak dőlve, a fején kapucni, amitől kicsit olyan volt, akár egy jedi lovag. Szikár termete, barázdált arca, egyenes tartása, arcából messze kivilágló tekintete szintén erre emlékeztetett. Ahogy közeledtem, azt figyeltem, hogyan mennek el mellette a peronon sorban az emberek. Egyik sem nézett rá, föltehetően nem ismerték meg. Nekem viszont minden egyes alkalommal hevesebben kezdett verni a szívem, elkaptak a régi, kamaszos érzések, és bármennyire rátarti, talán gyerekes dolog, ahogy lépdeltem feléje, egyszerűen nem bírtam nem arra gondolni, hogy úristen, ha valaki azt mondja 40 évvel ezelőtt, hogy a Mezey fog várni rám egy vasútállomáson, nem egyszer, többször is, olyannyira képtelenségnek hiszem, hogy talán szóhoz sem bírok jutni.
Most sem igazán. Próbálom megfogalmazni, mi mindent tanultam tőle. Merthogy tanultam, bőven, az nem kérdés. Nem is mindig direktben a futball kapcsán, noha neki az volt az élete – amikor a végén jártunk a róla szóló életrajzi könyv írásának, egyszer fölvetettem, most beszéljünk kicsit másról is, ennek ellenére pár mondattal később megint a labdarúgásról volt szó. A világot ezen a szűrőn keresztül figyelte, és ez így volt jó, hiszen ebben teljesedett ki az élete, sikerekkel és kudarcokkal együtt, mint ahogy az az életben lenni szokott. Én pedig a tavaly őszi, könyvírós beszélgetéseink közben azt is próbáltam megtanulni tőle, hogyan lehet és kell kezelni bizonyos dolgokat, a neki számtalan alkalommal fölrótt érzékenységtől kezdve a másokhoz való viszonyuláson át egyes, olykor nem várt gesztusok kezeléséig és fogadásáig.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
