Megváltoztathatatlan?

Ej, de gyönyörű a széki temető! Ezernyi mécses lángja ring élet-halál táncot, ahogy a hűvös novemberi szél lesiet a meredek domboldalon. Vér és gyász, vörös-fekete viseletet öltött kendős lányok és asszonyok szomorkodják görnyedve egykor volt szeretteik emlékét, köröttük egyenestartású, szikár arcú férfiak révednek a múltba, a posztó ujjasok rézgombjain visszacsillog a fényözön. És temérdek virág, koszorú, hogy ismeretlenként nem tudni, melyik frissen vágott csokor, halottak napjára fonott füzér halma alatt kinek, kiknek nyughelye lapul. Lobban a förgeteg, szétkergeti a teliholdat takaró morcos felhőket, s mintha csak az égi jelre vártak volna, a kapunál muzsikába kezd a banda: „Ablakomon bésütött a holdvilág, az én rózsám abban fésüli magát, göndör haját százfelé fújja a szél, köszönöm babám, hogy eddig szerettél.” Három fiatal veszett oda a minapi autóbalesetben, egyiküket tegnap temették, őneki volt a nótája. Látja a prímás oldalán azt a fiatal asszonkát, amelyik zokog? Az özvegy. Ő rendelte – hallom magam mellől a magyarázatot, mivégre a zeneszó. Szép szomorú. Mint a temető. Ezerkilencszázkilencvenegy–kettőt írunk. Még a szépet látom inkább. A szüleim még élnek. És él a remény is, hogy most már valóban jobb lesz, mint eladdig.

A kevesebbek már reggel letudták, a többség majd kora estére jön, mert hisz akkor mutatós igazán a gyertyafény, megengedőbben: akkor mélyebb az elcsöndesedés. Még nem harangoztak delet, de a tavaszias őszben tárva felejtett ablakokból húsleves illata árad. Gubbasztunk a sírnál szótalan, minek elmormolni, amit nem mondtunk el, míg volt értelme. A szerte vaskos némaságot két, frissiben érkezett idős nő repeszti, félhangosan felnevetek, amikor a főkapura vaskovácsolt „Feltámadunk” felirat alatt elcsípem a párbeszédtörmeléküket: „…hogy ilyenkor egy lélek sincs a temetőben...” Előbb édesanyám, aztán édesapám ment el. Igazán árva lettem, mert nem voltunk se jó, se semmilyen család, mégis-mégis tán többet kellett volna hazajárni hozzájuk az egyik meg a másik nem otthonomba. Na tessék, magamban mormolok. Korral jár. Kétezer-tizen-egynéhányat írunk. De már nem a szépet látom inkább.