Mekk mester és az önazonosság

Megrepedt a beton. Hülye voltam, nem mélyalapozóztam, kirántotta belőle a vizet az aljzat. Ezért iszom nyáron fröccsöt, nehogy én is így járjak. Na de a beton, az mínusz két nap, nekem meg az most túl sok, egy hét múlva költözünk, és még vakolnom, burkolnom, festenem is kell. Odacsapom a glettvasat, toporzékolok, mint egy tízéves. Jó, hogy ezt most nem látják, akik hetek óta azzal habarodnak belém, hogy de ügyes vagy, de okos vagy, de bátor vagy, pedig csak csóró és kétségbeesett vagyok. A dolgok sokszor nem úgy vannak, és kinek van mindig becsülete elcsitítani a dorombolók dorombolását, amikor olyan jó csak azt látni magunkból, amit ők látnak.

Itt van mindjárt Gyöngyös. Meghívtak bennünket Gyöngyösre, hogy a könyvheti mulatságok farvizén a Vachott Sándor Városi Könyvtárban beszélgessünk az Ültess szőlőt!-ről. Kezdésre össze is sereglik két ember, ám előre szabadkoznak: előbb el kell menniük, Benyó Rita lesz a Kékes Zöldben. Ez is egyfajta betonrepedés, csak most a politikai közélet gravitációja rántja ki az érdeklődést a mezei szorgalom – úgy fest – erőtlen vonzásából. Helyükre lassan szállingóznak műszak végén a könyvtári dolgozók, nem nagy szó, de fél hétre többen vagyunk, mint kezdéskor. Nem is ez a lényeg viszont, hanem hogy igen nagyvonalúan fogalmazok, már-már szakértői látszatot keltek akaratlanul (akaratlanul?), meg különben is, ki írna könyvet valamiről, aminek nem mestere? Szóval kiskerti önbizalommal magyarázok a metszésről, hajtásválogatásról, ampelográfiai és szőlőnévadási érdekességekről, a szőlőfajták adta helyi identitásról (ahogy mostanában inkább a falazó habarcs és simító vakolat ideális arányáról szoktam), és elmulasztom bevallani, hetek óta fürkészeket és portyázókat küldök magam helyett a hegyre, mert Mekk mestert támadt játszani kedvem. Vagy bevallom. Már nem emlékszem.