Mélyállamok álmodói

Megmagyarázhatatlan nosztalgia munkál. Régi-régi majálisokat kutatok, mert nekünk, szocializmust is megjárt ötveneseknek belénk programozott igazságunk, hogy régen minden jobb volt. Akkor is, ha nem. Ilyetén a régi-régi majálisok az öröm, a vidámság, a közösség, a társaság, a buli, a szórakozás önkéntelenül derűs hangulatburkába homályulnak, amelyből az áradó orgonaillatos placcra sorakoztatott sörpados sátrak alól hömpölygő hangos brigádvidámság életlen, de élettel teli pillanatképei derengenek elő. Meg valami olyasféle nagy, közös hit, sőt tudás, hogy mindez örökre így marad. A nyolcvanas évek végéről beszélünk.

Ni csak, mit látok hirtelen – egy másik belső képernyőfelvétel ugyanakkoriból: a nevelőapám a sógorral meg a telekszomszéd önkéntes rendőr cimborájával füstszűrő nélküli füstös ultiparti közepette fejtegeti a valóságot, úgymint amíg Kádár él, csak addig lesz itt jó világ, és Miklósbá, aki még késő tavasszal is a hosszú, fekete bőrkabátját hordta, mert azon mutat igazán jól az önkéntes rendőri karszalag, mélyebb elemzést is ad a szocialista rendszer lebonthatatlan ki- és beépültségéről.

Nézz oda, egy harmadik emlékdia is: hétfő késő délután, a borús égbolt miatt odakint már erősen szürkül. Ketten vagyunk odahaza édesanyámmal, ő a konyhában, én a fekete-fehér Orion tévékészülék előtt, mert élőben közvetítik, ahogy Szűrös Mátyás, az Országgyűlés ideiglenes elnöke kikiáltja a köztársaságot. Anyám időnként benéz belecsippenteni a történésekbe, akkor is éppen, amikor Szűrös Mátyás arról szónokol, hogy Magyarország nyitott a nyugati országokkal, köztük az USA-val való kapcsolatok fejlesztésére, ugyanakkor tiszteletben tartja a Szovjetunióval fennálló kapcsolatokat, és továbbra is barátságos, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésre törekszik. Előbbit ütemes taps és éljenzés, utóbbit hangos füttyszó és „ruszkik haza” skandálás fogadja, mire anyám fejcsóválva csak annyit jegyez meg: na, megint kezdődik.