Visszaemlékezéseket az tud írni, akinek van mire visszaemlékeznie, illetve akinek kognitív képességei ezt lehetővé teszik. Egy ezerkilencszáznyolcvanegyben Nagy Péter akadémikussal megjelent interjúban az is elhangzik, hogy a memoárirodalom azért oly népszerű a XX. század második felében, mert a világ bizonytalanná, instabillá vált, nem továbbgondolható, amint, mondjuk, volt Balzac korában, az emberek (így az írók is) sokkal erősebben ragaszkodnak saját, egyszemélyi élményeikhez, ezt „kísérlik meg művészi élménnyé örökíteni, illetve az olvasmánnyal egybevetve hitelesíteni.” Mindközönséges módon igényünk és szükségünk van tehát a memoárokra, noha maga a szó mára inkább csak értelmiségi szalonok pipafüstös, metszett kristálypoharak és komolykodó viták visszhangjától zajos hangulatát idézi meg.
Jut eszembe mindez, mert napjainkban újra divat az önéletírás, s főleg mintha a fiatalabb generáció tagjai között. (Addig írjuk meg, amíg még emlékezünk...) S ha van ebben kritika, az nem annyira az ifjakra vonatkozik, akik írnak, hanem főleg az idősebbekre, akik nem írnak memoárt, s inkább a továbbgondolhatatlan világot mesélik tovább ahelyett, hogy őszinte és részletes vallomást tennének arról, hogy miért így alakult, miáltal a műfaj is komolyabban vehető lenne, nem volna csak afféle dicsekvő, vagy épp vádló felsorolása mindazon fájdalmaknak, amik a szerzőt érték húsz, huszonöt év alatt, s mely kevés életanyagot az emlékező óriás sörsátorrá igyekszik feszíteni a teljes társadalom felett.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
