Hol lelhetjük meg az újjászületés forrását mi, akik beszennyeztük és üressé változtattuk az egész földgolyót? – a kérdést, amely egyszerre politikai és üdvtörténeti, 1942-ben teszi fel Simone Weil, korának Albert Camus szerint legnagyobb szelleme, akit T. S. Eliot a szentekhez hasonlít (a francia ellenállásnak dolgozó Weil úgy halt meg Angliában, hogy megtagadta a táplálékot beteg szervezetétől, mert osztozni kívánt az otthonmaradottak nélkülözésében). Ő maga ezt a forrást, úgy tűnik, Assisiben, Szent Ferenc kápolnájában lelte meg, és az utókor a XX. századi keresztény misztika egyik legnagyobb alakjaként tartja számon a soha meg nem keresztelt, zsidó származású filozófust, aki a spanyol polgárháborúban az anarchisták oldalán vett részt. Igazi felforgató: aki egyszer veszi a bátorságot magának, hogy kövesse őt gondolkodói útján, nem képes többé visszatérni azokhoz a kényelmes féligazságokhoz, amelyeken társadalmi és egyéni életünk látszatrendje nyugszik. (Magyar fordítói között Pilinszky János és Jelenits István nevével találkozhatunk.) Az alábbiakban politikai filozófiájának néhány kiragadott, különösen időszerűnek vélt felismerését szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani.
Weil a pénzt, a gépimádatot és az algebrát nevezi meg, mint a mai civilizáció szörnyszülötteit. A pénz legyőzte az életet, az algebra legyőzte a tudományt. A pénz és az algebra nyelvén minden mindennel összemérhető, bármi bármit jelenthet, s a végtelenségig folytatható a jelek öncélú csereberéje – állítja a Kegyelem és nehézkedés lapjain, mintha előre látná, mi zajlik manapság az interneten és a pénzügyi spekulációk világában – anélkül, hogy a teljesítmények valóságos értelmére rákérdezhetnénk. A társadalmi erőfeszítések és az eredmény közötti viszony ugyanis ezentúl nem a gondolkodás, hanem a pénz mérlegére kerül. A gondolkodás maga is „átköltözik a dolgokba (jelekbe, gépekbe)”, figyelmeztet Algebra című jegyzetében, fél évszázaddal megelőzve a digitális forradalmat. „A dolog gondolkodik, az ember pedig a dolog szintjére süllyed.” Miféle csapdába estünk, kérdi, miképpen lett az ember saját művének a rabszolgája, civilizált vadember? „A kapitalizmusnak sikerült felszabadítania az emberi kollektívumot a természet rabságából”, magyarázza, „csakhogy ez a kollektivum az egyénnel szemben megörökölte azt az elnyomó szerepet, amit eddig a természet töltött be…” Ez a felismerés beleillene akár a felvilágosodás dialektikájával viaskodó frankfurti filozófusok művébe is, Weil azonban náluk radikálisabb módon kérdőjelezi meg a haladás ideológiáját.
A teljes cikket a Magyar Hang december 17-én megjelent karácsonyi dupla számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
