Rilke azon költőzsenik egyike, akiket Kosztolányi fedezett fel nekem. Átszerettem belé Kosztolányiból, így is mondhatjuk, Lángelmék című esszékötetében annyira lenyűgözve írt róla. Nem véletlen, hogy éppen a neki szentelt részben nyilatkoztatja ki: nem szabad megírni versben, amit prózában is el lehet mondani. Ezt is el akarom mesélni, amikor a versről tartok előadást, de elfelejtem. Cákon történt.
Cák egy mesébe illő kis zsákfalu hegyekkel és szőlőhegyekkel, pincesorral és szántókba futó hosszútelkekkel az osztrák határ közelében. És a Zeneudvarral, amit drága rokonom, Baberkoff Anikó álmodott, majd valósított meg, harminckét esztendeje már. Az ember, ahogy belép a módos parasztház nagy kapuján, menthetetlenül átlényegül. Hogy az udvar, a lankásan emelkedő birtokon végigfutó épület (benne a központi pajtaszínház) letaglózóan szép, a legkevesebb. A tökéletes ízléssel és arányérzékkel összeállított növénykompozíciók, a csobogó kerti tóban úszkáló aranyhalak, a virágzók és örökzöldek ritmikus váltakozása csak díszletei, foglalatai a lényegnek: a szellemiségnek, ami a helyet meghatározza. Az életszeretetnek. Mert lehet itt beszélni zenéről, művészetről, költészetről, de ezek mind csak eszközei a metanoiának, annak az átlényegülésnek (vagy a szó egyik eredeti jelentésében: megtérésnek), ami elkerülhetetlenül megtörténik az emberrel itt.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
