Metasztorik – helyesen ragozni, hogy élni…

Szombathely, 1983. június 8. Tizennégy éves vagyok, és Nagymamámnál töltöm a szünidőt. Kint esik, hűvös szelek fújdogálnak, én a falvédőkkel – ó régi, kopott szokások, divatok – otthonossá tett nappaliban Shakespeare Hamletjét olvasom. Nem sokkal később az ablakhoz megyek, és hosszan bámulom a szemközti magtár cseréptetejéről viaszos sűrűséggel lecsorgó esőt. Már túl vagyok az első vad és szenvedélyes és fogdosós csókolózáson az iskola földrajztermében, ha jól emlékszem, Európa térképe alatt, ősszel gimnáziumba megyek, észre sem veszem, hogy a közeg, a kontextus – a rendszer – köröttem lassan megváltozik. Ez jut eszembe, ez idéződik meg most bennem, amidőn – be szép, régies hangzások, avíttas ah-ok és óh-k! – a választások napja körül lehűl az idő, és órákig kilátástalanul esik.

Gyermekkor visszhangjai, mindennapi metasztorik. Párállik a Badacsony, és abban a ködben a szombathelyi magtár felett lebegő párafelhő tűnik fel nekem, az ereszről csorgó víz csilingelő hangja is valahonnan Szombathelyről hallik, s éppoly elveszettnek érzem magam ilyenkor, mint tizenhárom évesen a kávé és fűszer illatú konyhakredenc előtt. Szeretem ezt a nyári hűvöset, visszazár magamba, s mesélni kezdi az elfeledetteket, a be nem vallottat, a nyugodt lelkiismeretet. Végül ezek a metasztorik (örömök, traumák, sértődések apró történetei...) határozzák meg karakterünk, világhoz való hozzáállásunkat is. A háttérben futó, bezáratlan programok felülírják a látható alkalmazásokat. Azok döntenek arról is talán, hogy kire húzzuk az ikszet, kivel cimborálunk, miről mit gondolunk. A vidéki lét amúgy is gyakran hívja elő Nagymamámnál töltött vidéki nyaraim emlékeit. Én él, te élek, ő élünk. Anya, most otthonban élsz, s ha haza akarsz menni onnan, otthonként te is csak gyerekkorod Szombathelyére emlékezel…