Megközelíthetetlen, nyugtalanító szépség, démoni, mégis naiv nő

Megközelíthetetlen, nyugtalanító szépség, démoni, mégis naiv nő, akit egyszerre jellemzett a szertelenség és az őserő, az ösztönös intelligencia és az öntörvényűség, a fanyar humor és a kimért elegancia – Mezei Mária a XX. századi magyar színháztörténet egyik legösszetettebb és legkarakteresebb művésze volt. Tanárnak készült, jogot, majd filozófiát és franciát is hallgatott, végül mégis színész lett belőle. Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanulta a mesterséget, a pályája Sebestyén Mihály miskolci társulatánál indult, később játszott Szegeden, Pécsett, Budapest csaknem valamennyi színházában a Belvárositól a Petőfiig, a Tháliától a Nemzeti Színházig. Nagyvilági hölgyeket, kihűlt szívű démonokat, léha asszonyokat, szenvedélytől fűtött hősöket keltett életre. Egyik igazgatója, Bárdos Artúr így írt róla: „Sok minden lakott benne. Franciás könnyedség, dekadens elmélyülés, szenvedély, fel a tragédiáig, és mindenekfölött: a legérdekesebb színpadi idegrendszerek egyike.”

A második világháború után füstös lokálokban, kabarékban énekelt: a bárzongoristaként megtűrt Cziffra György miatt vállalta a dizőz szerepét. Idővel újra felfedezte a színház, s bizonyíthatta sokoldalú tehetségét, pályáját olyan alakításokkal koronázta meg, mint Sabina a Hosszú út című Thornton Wilder-darabban, a Liliom Muskátnéja, Diderot apácafőnöknője vagy Alexandra del Lago Az ifjúság édes madara című Tennessee Williams-drámában. Szívéhez legközelebb mégis A bujdosó lány című öt csíki dalra épülő monodráma állt, ehhez írt régi barátja, Tamási Áron szöveget, a zenét pedig Lajtha László szerezte.

Az újbóli sikerek ellenére nem tartott sokáig ez a korszak: 1970-ben végleg búcsút kellett mondania a színpadnak, a hongkongi influenza támadta meg amúgy is gyenge tüdejét.