Nem szokás olyasmivel dicsekedni, mint amivel én hozakodok elő máris, mégis jó lesz az ide. Egy nagyon első cikkem után, amely a meg nem értett muskotályról szólt, érkezett egy levél a szerkesztőségbe Bukovics Martintól. Azt írta, mintegy zárásul: „a szőlészet-borászat nem valamiféle misztikum, amit hordóból előcsalogatható tündérekkel játszva lehet megtapasztalni négy palack utcán, hanem érteni kell hozzá”. Nehéz lett volna általánosságban, és nem magamra vonatkoztatva érteni a dolgot, úgyhogy ijedten, sértetten, tanácstalanul fogalmaztam is neki egy választ, mely hellyel-közzel megmagyarázta, mit miért is írtam. Tanár úr, kérem, én. De akkor egy lényegeset még nem értettem – bár az is lehet, hogy ő nem értett egy lényegeset velem és a magamfajtákkal kapcsolatban. Nevesül, hogy a borról írás még nem borszakírás (mentségemül, ha valahol tévesen akként aposztrofálnak, borszakíróként mármint, mindig kikérem – és nem magamnak, hanem a valódi borszakírók nevében helyettük, miattuk, nekik azt, hogy egy lapra legyünk sorolva, mert mindannyian leírtuk már, hogy tannin). Nem beszéltük meg akkor és az óta sem, sem vele, sem mással, hogy szabad-e borról írnia annak, aki nem szakember. Hogy osztanak-e a kibicnek lapot. (Szerintem igen; hogy miért, arról később.)
A Pécsi Borozó új főszerkesztője, Ercsey Dániel újraélesztett egy kis ars poeticázást arról, ki is, mi is a borújságíró (borszakíró?), mi a dolga, mi nem a dolga, kinek ír, miről ír, és legfőképpen: miért ír. Hogy a kettő egymás szinonimája, vagy olyan bogár-rovar, rovar-bogár viszonyban vannak-e, nem teljesen világos számomra, pedig nem egészen mellékes. A rengeteg felvetett probléma szinte mindegyikével egyetértek viszont. De mivel nem szeretném felnagyítani vagy kisebbíteni egyiket sem azzal, hogy írok vagy hallgatok róla, ezért csak annyit most: mindenki, akit a legkevésbé is érdekel a téma, olvassa el Bukovics Martin, Tompa Imre, Ercsey Dániel, Szabó Zoltán és Harka Éva írását a Pécsi Borozóban! (És ha ez most máris dörgölődző PR-fanfárnak hat, nem érdekel: ma leghitelesebb borújságírást a Pécsi Borozónál és a Borigónál csinálnak – bár ide sorolhatnám még létezőként Alkonyi László Borbarátját is!)
Nem akarok odakéretőzni az asztalukhoz, odasumákolni magam a közös fotó szélére, hogy úgy tűnjön, egy brancs vagyunk mi. Mert nem vagyok borszakíró, a néhanapi borkóstoló- és borbírálati meghívásokat inkább tekintem baráti gesztusnak, mint érdemeim elismerésének. Ha tudok olyannak is újat mondani, aki nálam jobban ért a borhoz, nekem bőven elég. Vagy, ha tudok úgy mesélni, hogy a bor mellett a történetnek is legyen zamata, tartama, lecsengése. Ha át tudom adni, miért C-dúr az egyik palack, miért jambikus trimeter a másik, vihar utáni tájkép a vásznon a harmadik. De a tündérekkel való játszás nem mentesít az alól, hogy a magam igazsága mellett a szakmát is valamelyest tudjam, helyesen mondta Bukovics Martin. Talán mára, ha azt mondom, ez nem battonage, hanem sur lie, ritkábban lövök mellé, mint meg nem értett muskotály koromban.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
