Mikulás

Jóval előtte szóltunk nekik: az idén eljön a Mikulás. Az igazi, a valódi, ráadásul személyesen. Nagy volt az izgalom, még a legnagyobb is, a fiú, aki pedig valószínűleg sejtett már valamit az egész dolog kicsit hamis voltából, ő is nagyon benne volt. A lányok pláne, ők kisebbek voltak, hatalmas örömmel vették a dolgot. Mindig is nagy ünnep volt ez nálunk, ahogyan a karácsony is, gyakran el is játszottuk. Szent Miklós történetét is, beöltözve, szerepek kiosztva, a négy–öt éves lányaim játszották a gazdag kereskedő rosszlányait – bizonyára hitelesen…

Karácsonykor természetesen a betlehemest adtuk elő – csak úgy, magunknak. Megvoltak a szerepek, persze a papa és a mama a szent pár, a legkisebb lány a Megváltó újszülött. A gyakran nálunk lévő O. néni, aki egész gyermekkoruk drága tanúja volt, a hol vigyázó, hol hittant tanító, mesélő, kézimunkázó, zoknit stoppoló, zoknit kötő drága lény, akit a covid nem sokkal századik születésnapja előtt ragadott el pár hónapja, nos, ő játszotta az ott lévő segítségeket. Ahogyan a legkisebb mondta az én nagy megrökönyödésemre, de O. néni jóváhagyásával: ő, az idős néni volt a barom, aki leheletével melegítette a családot. Visszagondolva, egész életében ezt tette velünk.