Egy pszichológus ismerősöm mesélte, hogy amikor családi erőszakot átélt nőkkel dolgozik, az egyik legnehezebb feladat az, hogy tudatosítsa bennük: ami velük történt, az nem természetes, és nem fordul elő minden családban. Azért nehéz erről meggyőzni őket, mert akik bántalmazó közegben nőnek fel, sok esetben úgy gondolják, hogy mivel a férfiak erősebbek a nőknél, képesek erőszakot alkalmazni. Ha pedig lehetőségük van rá, élnek is vele. Ez a gondolatmenet – bármennyire is torznak tűnhet első pillantásra – számukra logikus. Úgy vélik, az erőszak nem rendellenesség, hanem a kapcsolatok velejárója. Meggyőződésük, hogy nem a kapcsolatuk rossz, hanem az emberi világ ilyen. Hiszen mindenhol ezt látják: a szomszéd is így él, a barátnője is panaszkodott már a férjére, az édesanyja pedig csak legyintett, amikor elmesélte neki, hogy erőszak áldozata lett. Az, hogy ez mással is megesett már, számukra nem figyelmeztetés, hanem igazolás.
A helyzetet még összetettebbé teszi, hogy bár a családon belüli erőszak statisztikailag jellemzőbb a nehezebb sorsú, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegekben, távolról sem korlátozódik ezekre. A bántalmazott nők rendszeresen találkoznak olyan elszórt, ám annál meggyőzőbb példákkal a saját környezetükben vagy a médiában, amelyek megerősítik bennük azt a hiedelmet, hogy az erőszak mindenhol jelen van. És ha jelen van, akkor talán nem is kell rajta csodálkozni. Amikor a pszichológus megpróbálja rávezetni őket, hogy az erőszak nem minden kapcsolat része, gyakran gyanakvás a válasz. Az áldozatok úgy érzik, a saját világuk tagadása egyben őket is érvényteleníti. És ebben van igazság: ha elfogadják, hogy amit átélnek, az nem helyes, akkor nemcsak a partnerükről, hanem önmagukról is meg kell változtatniuk a gondolkodásukat. Ez pedig nemcsak fájdalmas, hanem félelmetes is. A felismerés mindig átrendeződés: az önmagunkról alkotott kép, a gyerekkori világ emlékei, a társadalmi minták mind újraértelmezést követelnek. Nem csoda, ha sokan inkább maradnak abban, amit ismernek. Ha szenvednek tőle, akkor is.
Bántalmazott társadalmak
És ebben a mechanizmusban – a szenvedés elviselésében, a normalitás eltorzulásában, a változás elutasításában – megdöbbentően ismerős mintázatokat láthatunk. Nemcsak egyes emberek működnek így, hanem egész közösségek, társadalmak is.
• Milyen hasonlóságok figyelhetők meg az egyéni bántalmazás és a társadalmi tehetetlenség között?
• Mit fejez ki a „Jól van ez így” és a „Minek ment oda?” mentalitás, és milyen szerepet játszanak ezek a társadalmi közöny fenntartásában?
• Hogyan kapcsolódik a tanult tehetetlenség a demokrácia gyengüléséhez és az „erős vezető” iránti igényhez?
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
