Mit kíván a magyar nemzet?

A címbeli kérdésre a válasz alighanem első helyen és legfőképpen: elszámoltatást. A múlt bűnei táruljanak fel, a felelősöket nevezzék meg, a tanúk szólaljanak meg, a jogszolgáltatás gépezete jöjjön működésbe, a bűnösök méltóképp lakoljanak, az elorzott vagyon kerüljön vissza a köz kebelébe. Nincs ennél egyszerűbb, ahogy nincs ennél bonyolultabb sem. De a hatalom jelenlegi birtokosait azzal a megbízással küldte a parlamentbe és a kormányba a választók elsöprő tömege, hogy oldják meg.

A politikai koncepció annyiból is vonzó, hogy a hosszú választási kampány során sokszor elhangzott, hogy háromezer janicsár bűnösségét kell bizonyítani. Azaz a társadalom túlnyomó része felmentéssel indul, sem haszonélvezőként, sem támogatóként, sem az elmaradt szóemelésért és tiltakozásért nem visel felelősséget. A felelősség azoké, akik a rendszert kitalálták, működtették és az ország lerablásáig menően élvezték – meg azoké, akik most a leleplezésre és az elszámoltatásra vállalkoztak.

Bilincs, bilincs, rács, rács. A Tisza Pártnak nem egyszerűen az egyik központi ígérete, hanem az őt felemelő támogatáshullám egyik fő felhajtóereje volt az a társadalmi akarat, hogy ez egyszer végre feltárulnak a bűnök, és megtörténik, ami eddig mindig elmaradt: az igazságtétel.

Az igazságtételre is igaz azonban, hogy nem lebeg fölöttünk a levegőben, hanem itt és most, a mi itteni és mostani realitásainkba ágyazva gondolkodunk róla, és ennek megfelelően, ugyancsak az itteniségünk és mostanságunk körülményei közepette kezdünk bele.

A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökévé jelölt és kétharmados parlamenti többséggel megválasztott Unger Anna körüli vita is ebben a konkrét hazai közegben zajlott. A teljességre törekvő elemzés helyett egyelőre két szempontot kínálnék fel, pusztán megfontolásra.