Kérem szépen, nekem nincs mobiltelefonom. Azaz van, de nem használom. Értem én – mondja a nyolcvanat közelítő asszony az orvosi rendelőben, doktor úr értesítene a következő vizsgálatról, ehhez kéri a telefonszámomat. Valahol fel van írva, de idejövök én az időpontért inkább gyalog. A vezetékest a lányom lemondta. Könyörögtem, hagyjuk meg. Ő elővett egy kis dobozt; nézd, anyukám, itt egy mobil, bárhová mész, elérsz és elérlek.
A nyugdíjas klub szervezésében kirándulni járok, akkor is nálam van, előre izgulok, hová rakjam, az uzsonnásdobozba szoktam, nejlonzacskóba csomagolva. Ha ott megszólal, nem hallom. Nézem a többieket, én is ilyen öreg lennék? Ráncos, fáradt arcok. Tízzel kevesebbnek hisznek, csodálkoznak, ha elárulom az igazat. Élénk vagyok, nyugtom egy perc se. Tévé, rádió, szabadidőmben számítógépezek. Bankolok is! Azt mondta a lányom, anyukám, nehogy valami befektetésben elveszítsd azt a kevéske pénzedet. De ezt az átkozott mobiltelefont… ezt én nem tudom megszokni.
Ekkora ugrás nemzedékek közt régente nem volt. Igaz, én is tátottam a számat, amikor apám mesélte, 1915-ben az elemi iskolában még palatáblára írtak, meg hogy este nyolc után diák nem lehetett az utcán. Ma meg… na, ezt hagyjuk. Mintha a mai fiatalok másik bolygóról szálltak volna ide alá. Reggel akkor járok a közértbe, amikor a gyerekek iskolába. A múltkor majdnem nekem jött egyik, mobiltelefon a kezében, böködi, nekem kellett kikerülni. Jaj, édes lányom! – így mondtam neki, felpillantott, bocs, mondta, és továbbment. Én nem politizálok, megvan a véleményem, a nyugdíjasklubban el is mondom, de nem veszünk össze. Haraghoz túl öregek vagyunk. Abban mind egyetértünk, helyes, hogy a mobilt az iskolában most le kell rakni. A franciák jövőre már be sem engedik.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
