Nagyapáim áprilisa

Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy a nagyapáim elég sok mindenben különböznek egymástól. Az egyik mokány, fürge, társasági ember volt, nem állt távol tőle az ugratás meg a különféle tréfák. A másik magas volt, és egyenes tartású, lassú, megfontolt mozdulatokkal, valamint szűkszavú, komoly beszéddel. Leginkább hallgatni szeretett, és ebben a szófukarságban a tanyasi ember zárkózottságán túl benne volt egyfajta kimondatlan, ösztönös, veleszületett sztoicizmus is, miszerint csak akkor kell beszélni, amikor valóban szükséges, egyébként hagyni kell a dolgokat haladni a maguk menetében, és elfogadni azt, amit az élet kínál.

A kettejük habitusában meglévő különbség az irántuk való attitűdömben is megmutatkozott. Az egyiket tegeztem, a másikat magáztam. Az egyikkel sokat beszélgettem, a másikkal hallgattunk nagyokat. Azért már ekkortájt is föltűnt számomra pár közös vonás. Az Alföldön éltek, nem is túlságosan messze egymástól, a Kiskunság egyik, illetve másik szegletében, közöttük a végtelen, hullámzó homokdűnékkel. Közös volt bennük az is, hogy szerették a fröccsöt, az úgymond magyaros ételeket, valamint a magyar nótát. És noha a beszédesebb nagyapám kitanulta a kovácsmesterséget, alaptermészetüket nagyban meghatározta, hogy mindketten abból a paraszti világból érkeztek, amelybe évszázadokon át bele volt kódolva, hogy aki onnét való, annak „hallgass!” a neve, és jobb nem beleszólni a dolgokba, ha az ember szeretne nem csupán túlélni, hanem netán boldogulni is. Ez az érzet azután sem változott bennük, hogy bekövetkezett az az évtizedeken keresztül felszabadulásként emlegetett esemény, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a második világháború végével az addig a Harmadik Birodalom által megszállt Magyarország szovjet fennhatóság alá került.

A teljes cikket a Magyar Hang április 1-jén megjelent 2021/14. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!