1987. február

Ma egész nap olvastam. Délután volt rossz, be kellett menni a hátsó szobába másik könyvért, nem is az volt a rossz, hanem a karácsonyfa, mert a papírokban nem volt már cukor, pedig én emlékeztem rá, hogy a sarokban van még egy. Nem szedtük le, mondta anya, hogy ráérünk, ha már jobb idő lesz. Kint is nagyon hideg van. A bagoly is csúszkált az ágon, a fagyóka beterítette azt is. Az udvar meg úgy néz ki, mintha minden celofánba volna csomagolva, mint a temetőben a virágok, úgy néz ki a falu. Az udvaron tegnap este pont olyan bobpályát csináltunk a testvéreimmel, mint amilyet a tévében láttunk, csak a miénk színes és szebb. A húgommal közben az öcsémre vigyáztunk, mert ő még nem olyan nagy és ügyes, mint mi.

Az öcsém kicsi, most lett óvodás, és gyakran beteg, akkor itthon van apával. Reggel, mikor indulunk, lóg anya nyakában, sír, ilyenkor apa mérges. Aztán áll egyedül az ajtóban, két kisablak van az ajtón, az egyiket kinyitja, és kidugja a fejét, vagy csak áll ott, szorosan az ajtó kisablakához simulva, és néz utánunk. Amikor a ház sarkánál elfordulunk, még látom, ahogy pizsamában szipogva áll a kisablakban. Az ajtónak meleg szaga van, lakkozott fa, ha megsüti a délutáni nap. Érzem a szagot, ahogy visszanézek az öcsémre, biztos én is álltam ott. Nem emlékszem, de az illat elárulja. Elárult engem is a kisablak szaga, és elárulja az öcsémet is. Az orromban is érzem, hogy milyen félni. Lépünk ki a folyosóról a terméskő járdára, és félek.