Négyesalá

Uh és ah. Két, elsőre össze nem tartozó élményemet osztanám meg, hogy a végére összeboruljon a két, elsőre össze nem tartozó élmény a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kebelén.

Egyik. Még soha nem járt árverésen. Korábban eszébe nem jutott ilyesmi, de a helyi lapban közzétett felhívás felkeltette az érdeklődését, mivel olyasféle családi ékszerek is kalapács alá kerültek, amilyeneket lelkes amatőrként gyűjtött. Némi rossz szájízt azért érzett, mivel távolról ismerte a családot, amelynek szó szerint mindenét elvitte valamiféle tartozás, kisváros, ugyebár, de győzött a gyűjtőszenvedély.

Sokan voltak, ám ahogy körbetekintett, egyetlen ismerős arcot sem látott a teremben. Az első néhány tétel érdekelte, úgyhogy mindjárt kezdéskor beszállt a licitbe, de ráajánlottak. Sebaj, gondolta volna, ha jut rá ideje, csakhogy mire észbe kapott, már öten-hatan vették körbe, fennhangon magyarázva, hogy ez nem így megy, ők együtt dolgoznak, és meg lett beszélve, melyik cuccot ki viszi el, méghozzá ajánlattétel nélkül, mert akkor a kikiáltási ár 10 százalékát kell csak kiperkálni, szóval ne csessze el nekik a bizniszt. Rápislantott a végrehajtóra, de az csupán megvonta a vállát, mintha azt üzente volna: ez van, kishaver, ezt kell szeretni. Innentől úgy lett, ahogy a morcos csapat megmondta: nem licitált senki, potom pénzekért lett övék valamennyi elárverezett érték. Azt még megvárta, amikor egy frissiben beesett hölgy hozzá hasonló naivsággal próbált hozzájutni az egyik arany ékszerhez, de amikor az ismeretlenek őt is üvöltözve kioktatták az árverés „normális” menetrendjéről, amit a végrehajtó ismételten szó nélkül vett tudomásul, elindult kifelé.