Nekik? Nekik minek?

Sorban állás a SPAR-ban. Munkaerőhiány van a kereskedelemben, a sor hosszan kígyózik és lassan halad. Mögöttem két néni várakozik, az egyik hosszan beszél. Előhozza az összes sablont, amit a helyi (értsd: szegregátumszéli), egykoron becsületesen dolgozó, de immár nyugdíjas kisemberek mondanak nap mint nap.

Kevés a nyugdíj, nem lehet megélni. Elment húszezer forint a patikában. De még mindig jobb, mint a fiataloknak. Ma nem szeretne fiatal lenni. Régebben minden jobb volt. Rossz az egészsége. Aztán jön a fizikai és anyagi állapotból adódó nyomor összekötése. Amikor jön a nyugdíj, akkor a konyhában ül egész nap, hogy meghallja a postás csengetését. Ha bent lenne a szobában, akkor nem venné észre a tévétől, mert rossz a füle. A monológ csúcspontja tipikus és elkerülhetetlen: amikor megy ki a temetőbe a férjéhez, akkor mindig mondja neki, hogy szeretne már ő is meghalni.