Nem pedig inkább a semmi

A galambok minden szart megesznek. Csak eléjük kell szórni, és már nyelik is, mintha nem lenne holnap. A semmibe vesző következő pillanat bűvöletében mint az ütvefúró jár a fejük most is, kapkodják a foszlós kalácsbelsőt. Nem érdekli őket az ipari édesség mögött megbúvó keserű íz, ami akár méreg is lehetne, magasról tesznek rá, a tömeges pusztulás réme ugyanúgy kívül esik az érdeklődésükön, mint a köztisztaság kérdése. Emberen felnőtt madaraink épp olyanná váltak, mint mi, magunk. Szerencséjükre a kalácsot nem méreggel itattam át, nem szórakoztatna a halomba gyilkolt szárnyasok látványa, de a keserűség több mint szimbólum, a máskor szalmaszínű tészta most valóban egy árnyalattal sötétebb a megszokottnál. És a szer már dolgozik bennük.

Mintha hegesztőpisztoly szórná a vakító csóváit, úgy robban szét a lemenő nap fénye a korláton. Feltűrt ingujj támaszkodik a fémre, milyen bevonatot kapott vajon, hogy nem égeti a könyökét? Tengerkék anyag, apró minták törik meg a hullámzó állandóságot, felülről két gomb szabadon, izmos mellkas, szőrtelen és narancssárga. Koktél az egyik kézben, telefon a másikban, és a csápszerűen hajló kar félkörívében még egy nő is elfér. Lenge ruha, lebbenő vászon, halvány virágindák, hangsúlyos dekoltázs és arany napszemüveg. Laza ölelkezésük akár a nyári szellő a tetőteraszon, hat emelettel a város felett. Könnyed, frissítő és következmények nélküli.