Vártam már az elmúlt években egy-két Netflix-premiert, de egyik sem magyar alkotóhoz kötődött. Egyik sem magyar film volt, habár újranéztem már itt olyanokat, amiket moziban láttam, és olyanokat is, amik kimaradtak korábbról. Magyar hanggal, felirat nélkül, persze. Mundruczó Kornél új filmje esetében most kérdés sem volt, hogy angolul nézem végig. Sokatmondó, hogy a Pieces of Woman-nek még magyar címe sincs. Nemzetközi sztárokkal forgatott film ez, magyar rendezővel és forgatókönyvíróval. Executive producerként felvállalta végül a produkciót Martin Scorsese is. Nem véletlen, hogy annyira amerikainak érezzük a művet. Ezt pedig mondhatjuk jó értelemben, de megfogalmazható kritikaként is.
Az évtizedes sikermenetet követően a magyar film, illetve leginkább a magyar alkotók, úgy tűnik, szintet léptek. Egy ilyen tragikus év után pedig, mint amilyen a 2020-as volt, még inkább szükségünk van a hasonló történetekre. Felkerültünk a térképre, számos magyar film futott be szép utat, jutottak el többen az Oscar-jelölésekig, sőt, díjazásokig is. Izgulhattunk Cannes-ban, Velencében és a Berlinalén. Egyértelműen magyar filmekért, amik aztán külföldön is szép utat járhattak be.
Másról van viszont szó Mundruczó Kornél, illetve hamarosan Enyedi Ildikó új rendezése esetében. Ezeket a filmeket világszerte várták és várják, és már bemutatásukkor ugyanolyan jelentős visszhangot kapnak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, mint itthon. A Pieces of a Woman-t ősszel mutatták be Velencében, a halasztott-lemondott fesztiválok sora után szerencsére személyesen. Akkor még mozis bemutatóban is lehetett reménykedni, de aztán jött a második hullám, és sorra záratták be újra a játszóhelyeket. A Netflix viszont közben megvette a filmet, így sejteni lehetett, hogy a premierrel nem fognak várni az újranyitásig. Így is történt, január első hetében elérhetővé vált a Velencében díjazott alkotás. A filmet megnézve azt kell mondjuk, teljesen megérdemelt volt az elismerés. Különösen az érzékeny és okos alakítást nyújtó főszereplőnőé, Vanessa Kirbyé.
Nemcsak hogy nagyon amerikai film ez, de kimondottan más is mindahhoz képest, amit eddig Mundruczótól láttunk. Világszerte rajongtak a Fehér isten különlegességéért, aztán értetlenkedtek a Jupiter holdja levitáló menekültes történetén. De sajátosan mundruczós mozik voltak ezek, ahogy mondjuk a Delta és a Johanna is. A Pieces of a Woman-en szintén felismerhető a rendező kézjegye, Wéber Kata forgatókönyve pedig épp olyan izgalmas és szofisztikált, mint máskor. Mégis, sokkal inkább illenek az itt látottak a hollywoodi mainstreambe, mint az eddigi Mundruczó-életműbe. Különösen az, amit a film első félórája után láthatunk. Profi és pontosan kiszámított munka ez, drámai tetőponttal és szép, de kissé álomszerű lezárással.
Nem véletlenül beszélnek annyit a film elejéről. A húszperces, vágatlan otthonszülési jelenet nemcsak papíron bizonyul izgalmas ötletnek, de valóban működik is, berántja magával a nézőt. Ott vagyunk azon a néhány négyzetméteren, klausztrofób érzés vesz erőt rajtunk, egyre feszültebben figyeljük a kapkodásba váltó várakozást, majd az eluralkodó rémületet. A film nagy erénye a színkezelése, már képileg is megteremtve az uralkodó hangulatot, egyben a Pieces of a Woman hármas tagolását. A húszperces jelenet meleg, bensőséges szobabelsője után szinte végig a szürkeség veszi át a főszerepet. Egyre jobban belegázolunk a behavazott, rideg tájba, hogy aztán a legvégére mégis zöldellő lombok közt reménykedjünk a jövőben. Mert nem hagyja a nézőt magára a film, igyekszik az utolsó jelenettel felemelni, a továbblépés lehetségességét mutatni. Ezzel is más lesz, mint mondjuk az interjúnkban általunk felemlegetett Németh László-regény, a Gyász. Ahol szintén az őt körülvevő közösséggel kerül szembe a nő, hogy a tragédia feldolgozását csak nehezítsék azok, akiknek inkább segíteniük kellene.
A Mundruczó-film Marthája is azt érezheti, sarokba szorítják: egyszerre várják tőle, hogy azonnal lépjen tovább, másrészt viszont maradjon is benne a sokkban, és próbálja a feszültséget a tragikus kimenetelért okolt bábán levezetni. Sokszoros présbe kerül, egyik oldalról szorítja a fájdalmat kezelni képtelen férje, másikról a számító és őt láthatóan alábecsülő édesanyja, rokonsága. Wéber Kata forgatókönyve nagyon finoman, érzéssel bontja ki ezeket a szálakat. A legerősebb talán az édesanyával, a csodálatosat alakító Ellen Burstyn-nel való ellentét lesz. A film tényleges csúcspontja nem annyira a filmvégi, tárgyalótermi monológ, mint inkább ez lehet: az idős édesanya példabeszédként előadja, mennyire nehezen jött a világra, majdnem ott maradt, amikor lehetetlen körülmények között adtak neki életet. És mégis küzdött ő, küzdött az anya is, s lám, megmaradtak. Iszonyatos felismerni, hogy lesz a látszólag pozitív, erőt adó sztoriból kemény és embertelen vád. Pedig ezt láthatjuk a mindennapokban, ha kicsit jobban odafigyelünk. Minden „odatettem magam, és igenis megoldottam”-mantra sokkal inkább szolgálja a saját önbizalom szinten tartását, mint a másik emelését. És annak bizonygatását, hogy ha a nehéz helyzetben lévő nem tudja leküzdeni a baját, akkor valójában nem is elég erős ember. Esetleg nem akarja eléggé.
Kirby valóban ügyesen, hatásosan hozza a gyermekét némán gyászoló nő karakterét. A Pieces of a Woman nagy erénye, hogy megmutatja, milyen az, amikor egy trauma leküzdésére nincsenek megfelelő szavaink. Amikor egy elkapott pillantás, egy-egy kényszeres és semmitmondó beszélgetés tölti ki inkább az üresjáratot. Amikor a férfiak kedélyesen elbeszélgetnek a White Stripes sikereiről, miközben a nő nem tud mit kezdeni magával, fel-alá járkál, és csak azt várja, hogy menekülhessen. De hiába, mégis előkerül a gyerektéma, majd a teátrális szabadkozás: jaj, el is felejtettem, bocsánat! És tényleg, mit lehet erre mondani? Mit lehet egyáltalán mondani? Ahogy az említett Németh László-regényben olvassuk: „Abban, ahogy Zsófitól elkérdezték: »hogy vagy, Zsófikám«, nyoma sem volt a kételynek, hogy Zsófika talán másképp is lehetne, mint ahogy ők is gondolják, hogy lennie kell. Zsófi erre a kérdésre mit felelhetett. Előbb nem szólt, csak a vállával jelezte, hogy milyen értelmetlen ezt tőle megkérdezni. – Hát hogyan volnék? – Majd, hogy ez a kérdés tízszer, hússzor, százszor megismétlődött, élesebb, csípősebb válaszokat adott, melyekben a saját sebeit is megtépkedte, s a kérdezőnek is be akarta bizonyítani, hogy ő nem azok közé az emberek közé tartozik, akiknek még külön hogylétük is van, amely után érdeklődni lehet.”
A forgatókönyv ugyanakkor sajnos túlságosan ragaszkodik a gyász tankönyvi fázisainak megjelenítéséhez, így ahhoz is, hogy a kétórás mű végére nagyon hangsúlyosan jelenjen meg az elengedés, illetve a továbblépés. Ezek kissé sablonos, túlságosan egyértelmű jeleneteket hoznak magukkal. Kettéosztva a tárgyalótermi részt is: az első fele, a Marthának szegezett kérdésekkel igazán erős, érzelmileg is megterhelő. Ahogy előhívja a gyermekével készült fotót, és szó szerint szembenéz az aznap történtekkel, szintén.
A Pieces of a Woman-nek talán fel sem igen róhatjuk ezt a kettősséget. Hiszen saját életünkben is szomorúan tapasztalhatjuk olykor: csak a legáltalánosabb szavakkal tudjuk elbeszélni nagyon is összetett, kifejezhetetlennek gondolt érzelmeinket. Igazán mélyről szeretnénk beszélni, és közben csak annyit tudunk mondani: „őt már semmi nem hozhatja vissza.” És azt, hogy „tovább kell lépni, az élet nem áll meg.” Pedig hát, tudjuk jól, az élet megállt. Meg fog állni egy nap a miénk is. Valakinek egy unalmas-szürke vasárnap délután lesz az, nekünk és talán egy-két szerettünknek a világvége. De mit mondjunk erre? Fontos, hogy szavaink legyenek? „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – olvastuk Tandori Dezső csodálatos Koan III.-jában. És láthattuk mindezt pár éve is Kenneth Lonergan remek filmjében, A régi városban. Beszéljenek a tettek, ahogy világosan beszélnek is Mundruczó Kornél új filmjében. Csak ne legyen tankönyvízű időnként, és ne jussunk végül arra, hogy az egész mindössze egy tanulási folyamat, eljutás egyik pontról a másikra. Mert annak kiszámítható gépiességébe aztán tényleg beleszakadhat a szív.
