Nincs tovább!

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
Nem érti.
Felül, körülnéz a sötét szobában 
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: - hát mi ez? 
Őrült vagy? 
(Karinthy Frigyes)

Elunta bennem a hajlandóság, hogy jelentőséget tulajdonítsak a magam publikus elégedetlenkedéseinek, és hogy majd jövő májusban vagy azt mondhassam, „tessék, én is hozzáadtam a magamét”, vagy azt, hogy „sajnálom, pedig a magam részéről, amit tehettem, megtettem!

Jó ideje panaszlom e lapokon, hogy nehezen határozom el, hogyan közelítsem meg jelenlegi valóságunkat, mert a „hogyan” az egyetlen szabad választásom, a témaválasztás kötött: Orbán és Fidesz. Túl kellene lennem már ezen, de tiszta ésszel tudom, hogy történjen bárhogy jövő áprilisban, e két címszó tárgyköre akár így, akár úgy továbbra is, még hosszan erőltet majd magára nyomatékot.

Démoszthenész athéni politikus és szónok, amikor az Androtion elleni beszédének néhány mondatát Timokratész elleni beszédében megismétli, imigyen menti ki magát: „Semmi olyat nem fogok mondani, amit már hallottatok, kivéve, ha esetleg némelyek közületek az előbbi tárgyaláson is jelen voltak.” Ha nem olvasták két héttel előbbi cikkemet, jelen írásomban is ugyanezt ígérhetem, és abban az esetben, ha most ezt a cikkem sem olvassák el, két hét múlva esetleg meglephetem a tisztelt olvasót, máskülönben nem. Pedig nem én bolondultam meg, mint Karinthy paródiájában Ady, hogy mindent kétszer mondok, kétszer mondok, meg hétszer mondok. Hiszen az elmúlt tizenöt évben azért mondjuk ugyanazt százhetedszer, ezerhetedszer, de akár tízezer- vagy százezer-hetedszer, mert újra és újra adódott hozzá esemény.