No mohr rasszimus!

Mindenki, aki kicsit is követte a híreket az elmúlt hetekben, szembesülhetett azzal, hogy minden idők legismertebb indiánja, Winnetou akarata ellenére otthagyta a gyermekkori emlékek édesbús rezervátumát, hogy a végtelenül unalmas identitásháború prérijén meneküljön a cancel culture erőszakos telepesei és térítői elől. Nem is érdemes az esetet magát ismertetni részletesen, itt most csupán némi tanulság következik, valamint egy másik, némiképp hasonló, és nem kevésbé tanulságos esetre hívnám fel a figyelmet.

Igazság szerint ez a szűnni nem akaró woke-buzgalom, a kanonizált – elsősorban – nyugati regények ellen folytatott blőd és humortalan kereszteshadjárat csak azokat lepheti meg – például az amerikai jobboldalt –, akik nem szembesülhettek (akár csak kulturális örökségként kapva az élményt) a bolsevik kultúrpolitika sajátosságaival. Nekünk, az egykori Béketábor helyén maradtaknak annyi helyzeti előnyünk van, hogy számos irodalomtörténeti sztori, memoár, máig élő szóbeszéd vagy éppen családi tapasztalat szolgál tanulságul és figyelmeztetésként ezen a téren. Elég csak felütni egy olyan, egyébként mégoly vidám olvasmányt, mint Örkény István Négykezes regénye, és máris hiteles szemtanú szájából hallhatjuk, milyen is tud lenni az a kényszerűen összetákolt társadalmi valóság, amiben regények tartalma felett szokás tort ülni. A szó Örkényé: „Ó, azok az ötvenes évek! Akkor volt dicső dolog írónak lenni! Hogy csak a magunk példáját említsem: Déry egyik kitalált regényhősének kitalált jellemzését egy országot vezető államférfiú elemezte, föltárta hibáit a nemzet színe előtt; ugyanő egy novellám Bébi nevű szereplőjének csípőringását túlontúl bujának ítélte. Beszéde könyv alakban is megjelent, és szerte az országban szemináriumok százain vitatták meg, szüksége van-e Bébinek ilyen telt keblekre s ilyen feszes fenékre, továbbá, hogy Köpe Bálint miért nem hamarább találkozott a munkásmozgalommal.”