Tűzoltás a nógrádi pokolban: vér, cigányiksz, és háborús emlékmű

„Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el.”
(Kivonulás könyve, 3. fejezet 2.)

Puporka Ferenc végigméri a heverőjükre pakolt adományokat, rám néz, és közli, hogy ez itt a pokol. Közvetlenül előtte azt kérdeztem tőle, hogy ez a sok ruha, élelmiszer, játék, tisztítószer, ami a derekáig ér, mennyi családnak mennyi időre lesz elegendő. Ferenc kis szünetet tart a sommás felelet után, aztán meg is indokolja tömör válaszát. 

– Velünk együtt három családnak segít majd, az év 365 napjából megold hármat. Van két film, a Feláldozhatók és az Elfeledettek, valahova a kettő közé tudnám betenni magunkat – feleli, és már magyarázza is, hogy miért van szükségük a nógrádi Kazár-Mizserfán, ezen a valamikori bányásztelepen élőknek segítségre, amit ő következetesen csak tűzoltásnak nevez. A „tüzet” ezúttal az Emberek az emberekért közössége oltja: rendeztek egy fővárosi gyűjtést, ahol össze is szedtek egy furgonnyi adományt, amit nógrádi községekben és egykori sorházas kolóniákban osztottak szét.

*

 – A rendszerváltáskor megszűnt minden, a biztos megélhetés, a jövőkép, a tisztes munka – mondja Ferenc. A bányát, ahol neki már csak a felmenői dolgoztak, külön nem említi, pedig beszédes a sorsa: annak idején tartozott hozzá egy munkásszálló, amely a tárnák lezárását követően szép lassan átalakult szociális otthonná. Ez az egyetlen intézmény az egyetlen utcából álló telepen, mely folyamatosan nyitva tart. Iskola innen öt kilométerre van, bolt bent a faluban, ráadásul drága. Rendelő akad helyben, 59 millió forintból fel is újították, de hetente egyszer jön csak ki orvos – előjegyzés alapján. Kápolna is van, igaz, Puporka Ferenc nem tudja megmondani, mikor járt benne utoljára pap. Pedig hosszan gondolkodott a kérdésemen, az idő alatt majdnem végigsétáltunk az épület nyújtottan elterülő árnyékán keresztül. Vezetékes víz nincs. A közeli erdők pedig magánkézben, fát hozni onnan nem szabad.