Orbán Viktor történelmi benézése

Mindenekelőtt: hogy a Fidesz 2010 óta kormányoz, hatalmas politikai siker. Nem az országé, de a Fideszé és leginkább Orbán Viktoré. Hogy ez a siker milyen úton-módon, eszközökkel született négy évről négy évre, pontosan tudjuk, hisz láttuk, hallottuk, megéltük, megküzdöttük, elviseltük, elszenvedtük. Tizenöt év siker, tizenöt elvesztegetett esztendő. Á, nem, annál sokkal rosszabb, másfél évtizednyi töretlen menetelés még csak nem is a sötét múltba, hanem trappolás valamiféle ingoványosan homályos nem polgári, nem demokratikus, nem európai és még csak nem is magyar jövőbe.

No, de ugorjunk az ereje teljében duzzadó Orbán Viktorhoz (uh, elnézést a képért), konkrétan Tusnádfürdőre, amikor a hatalmi csúcson leledző miniszterelnök bejelentette: Magyarország ripszropsz akkumulátorgyártó nagyhatalom lesz, slussz-passz, uff, ő beszélt. És lőn világosság! Lőn akkumulátorgyártóság! Száz üzemet, ezeret! Kapkodtuk a fejünket, olyan tempóban nőttek ki az ilyen-olyan gyárak szerte e hazában, Szijjártó Péter kvázi saját maga többszörös klónjaként tűnt fel a nemzetiszalag-átvágós ünnepségeken, időnként pedig még a polgármesterek is meglepődtek, hogy egyik napról a másikra, tudtuk és hozzájárulásuk nélkül keletkezett autóipari létesítmény a településük határában.

Forró betonon hasalok, távoli hang csak a gyász, valami véget ért, valami fáj.

Orbán Viktor feltette Magyarországot egy lapra. Akár igaza is lehetett, bejöhetett volna, mint a ruletten a nulla, de az autógyártás a kapitalizmus egyik kicsúcsosodásaként hasonló, mint a másik kicsúcsosodás, a tőzsde: kapzsiság és félelem irányítja. Ha valami 20-szal nőtt az előző évben, idén meg csak 10-zel, az arrafelé veszteség – mintha minden egyes alkalommal gyorsabban kellene lefutni a százas sprintet, különben baj van. És akkor az akkumulátor-nagyhatalomság felé vezető úton a fránya népség – lásd még: vásárló – újra beleszerelmesedett a benzines járgányokba.