Ördögök köre

Négy nap falujárás odahaza Zemplénben és Abaújban. Négy nap torzítatlan valóság hírek és propaganda nélkül: se tévé, se rádió, se a híroldalak, se az üzenőfalon megjelenő bejegyzések böngészése, semmi. Felszabadító élmény. Ami megható közjátékkal indul. Megírtam akkor azonnal a Facebookra, és nem szoktam ilyet, de most mégis átemelem ide, csak annyit tennék hozzá, hogy húztuk a bőröndöket, cihöltük az utazótáskákat, hogy másnap reggel lendületből, időben indulhassunk:

„Elmesélem, mi a csoda. Sétálunk hazafelé, szerda kora este, IX. kerület, az egyik helyiségből énekszó hömpölyög, gyönyörű, az a régi-régi sokszólamú, nagyon szeretem, odaérünk, az ajtó előtt néhányan beszélgetnek, egyikük rám néz, elmosolyodik, odalép: Ne haragudjon, hogy megszólítom, de szeretném megköszönni, ahogy beszél rólunk, ukránokról. Szabadkozom, hogy ez természetes, ez a normális, de csak mondja, hogy köszöni, és mennyire hálás. Aztán, hogy jöjjünk már be, hallgassuk meg őket. Belépünk, a bentiek érdeklődő kérdőn néznek ránk, ukránul mondja nekik, hogy valamit énekeljenek. Dalolnak. Csoda szép. Háború elől menekült ukrán nők, feleségek, édesanyák, úgy nevezik magukat, a menekültkórus. Kérdezem, miről szól a dal. Kelet-ukrajnai ballada a kozákról, aki kiment a frontra, de nem tért vissza, és a szerelme egyre csak várja. Pezsgőt hoznak műanyag pohárban, szendvicseket kínálnak, süteményt, Kárpátaljáról szalonnát, megkóstoljuk, koccintunk. Hogy mondják ukránul, hogy nagyon szépen köszönjük? Duzse djakujemo! Duzse djakujemo! Nevetnek. Könnyekkel küszködünk.”

Ők a Spivocsi kórus. Összejárnak, énekelnek – a nevük is ezt jelenti magyarul: Énekesek –, beszélgetnek, próbálják tartani egymásban a lelket. Van köztük bucsai asszony, akivel csupán annyit közöltek, meneküljön a négy gyermekével. Nem kérdezett, menekült. A másik nőnek, aki egy repülőtér mellett élt, azt mondta a fia, nem biztonságos ott, menjen Magyarországra, úgyis szeret utazni, két-három hét múlva biztosan hazatérhet. Azóta eltelt másfél év. A harmadik felidézi, hogy hetekig a pincében éltek az autista fiával, de amikor elfogyott az étel, muszáj volt felmerészkednie a konyhába, hogy legalább valami kis levest főzzön – ekkor csapódott be a rakéta. A földre zuhant, aztán rohant vissza le, közben dörögtek a fegyverek és üvöltött a sziréna. A görcsben fetrengő, sokkos gyermek olyan erővel szorította a kezét a fülére, hogy nem tudta levenni róla. Ekkor döntötte el, hogy nincs tovább, menekülniük kell. Fiatal lány is mesél, ez a mondata mélyen bennem ragad: „Volt egy órám bepakolni az életemet a rózsaszín kisbőröndömbe.”