Orfeusz

Az volt ráírva, hogy Orfeusz, úgyhogy magamban én is annak kereszteltem el. Hogy netán másoknak is így emlegettem volna, arra nem emlékszem. Azt hiszem, hogy sokáig nem is emlegettem sehogy. Nem beszéltem róla. Arról is gondoskodtam, hogy a haverok, akik felugranak hozzánk, ne is lássák. Úgy voltam vele, amikor eljön az ideje, majd mindenkinek megmutatom. Addig is be volt szépen állítva az egyik sarokba, ahol eltakarta a szekrény. Egy ideig – míg el nem szakadt – a nejlonzsák is rajta volt, amelyben hazahoztam. Apám azt mondta, csak hagyjam rajta, ne porosodjon.

Mintha látta volna előre, hogy ez lesz a sorsa. Pedig elképesztően nagy terveim voltak vele. Dacára annak, hogy akadtak bizonyos előjelek. A nagyszüleim például a csehszlovákiai téeszkirándulásról hoztak nekem egy szájharmonikát. (Ők szájmuzsikának hívták.) Azon se bírtam rendesen játszani, hiába tanítgatott a nagyapám. És nem vált be az se, hogy kitalálta, hogy ő majd fújja, nekem pedig befőttesüvegből csinál köcsögdudát, azzal egyszerre szolgáltathatom az ő muzsikája alá a ritmust meg a basszust. Utóbbi még úgy-ahogy megvolt, előbbi kevésbé.