Milyen volt a hetvenes évek végén egy kasubföldi faluban felnőni? Sokan már a térképen sem tudnák elhelyezni ezt a vidéket. Észak-Lengyelországban járunk, a gdanski tengermelléken és a nyugat-pomerániai vajdaságban. Itt él az a magát a pomeránoktól származtató, nyugati szláv nyelvet beszélő népcsoport, a kasub, amelynek sorsa a legújabbkori történelem révén összeforrt a lengyelekével. Idő: a kommunizmus dereka. Üresek a polcok, a rendszer mindenkit szemmel tart, az emberek próbálják meghúzni magukat, amennyire csak lehet. Közben pedig még a világháborús traumákat sem sikerült feldolgozniuk.
Martyna Bunda kasub–lengyel újságíró regénye, a Ridegség a negyvenes évektől egészen a hetvenesekig jut, a történetnek személyes tapasztalatai adnak hitelt, erőt. Az írónőt Budapesten, az Őszi Margón kérdeztük arról, milyennek élte meg a gyerekéveket a kasubföldi Kartuzyban.
– Az én személyes élményem nagyjából megegyezett az összes akkor felnőtt emberével. Általános volt a tapasztalat a nélkülözésről, a rendszer visszásságairól. Közben ez a népi Lengyelország, amelyben felnőttem a kommunizmus alatt, azt hangsúlyozta: nekünk, lengyeleknek egy történelmünk van, egyféleképpen tapasztalunk meg mindent. Rendben, ezek a kasubok tényleg valamennyire mások, de amit beszélnek, nem is önálló nyelv, csak afféle dialektus. Azt hirdették, hogy nekünk alapvetően jó az, ahogy ők elmesélik ezt a közös történelmet.
A kasubok persze nagyon nem így érezték. Bunda azt mindenesetre egy életre megtanulta: attól még, hogy van egy hivatalos nézőpont, kötelező történelmi felfogás, nem lesz szükségszerűen igaz is. A skizoid helyzetet jól mutatta, amikor a hatvanas években kicserélték a húsz évvel korábban születettek személyi igazolványát. A dokumentumok negyedében nem volt megjelölve az apa személye. Miért nem? Az egyik verzió az, hogy német volt, és a származást továbbra is titokban kellett tartani. A másik pedig, hogy valóban nem tudták, kitől származik a gyerek – megint csak a háború miatt. Viszont az a hivatalos narratíva, hogy ahogy megérkeztek a németek Lengyelországba, majd ahogy jöttek, úgy távoztak is, semmiképpen nem volt összhangban a valósággal.
Aztán jött a rendszerváltás, Lech Walesa gdanski villanyszerelőből a Szolidaritás vezetőjévé vált, majd 1990-ben köztársasági elnökké. Hogy később aztán megrendüljön sokak hite: a kétezres évek végén ügynökvádak merültek fel vele szemben is.
– A rendszerváltás nemcsak a lengyel, de az európai történelemnek is az egyik legfontosabb, legszebb pillanata volt. Abszolút siker. De nem egy tündérmese. Nem annyi történt, hogy egyik pillanatról a másikra átléptünk a demokráciába, és minden rossz nyomtalanul eltűnt – mondja Bunda, aki azért a maga részéről még mindig nagyon romantikusan viszonyul a Szolidaritás történetéhez és Walesához. Hiszen amit a kilencvenes években Kasubföldön személyesen is megélt, az nagyon pozitív volt. Akkoriban indult párbeszéd a kasubokról is, végre hihettek a nyelvhasználatban, a saját irodalom megszületésében. – Egész Gdanskra és Kasubföldre ez az örömünnep-hangulat volt a jellemző. Ha erre visszagondolok, a mai napig tudok belőle erőt és ihletet meríteni. Ami Walesával és a megítélésével később történt, remélem, hogy tényleg csak egy megálló a folyamatban, és nem kell ezt az élményt megváltoztatnia.
A kommunista rendőrállamot nem lehet kicselezni
A lengyelországi kommunizmus drámájával szembesültünk, majd cseh összeesküvés-hívőket figyeltünk a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon.
A Polytika hetilap munkatársaként megtapasztalhatja azt is, milyen a nyilvánosság, a jogállamiság helyzete ma Lengyelországban. Milyennek élte meg az elmúlt évtizedet? Mennyire hozott változást az egy évvel ezelőtti választás, Donald Tusk kormányalakítása? – Annak ellenére, hogy ilyen sokáig a PiS-nél volt a hatalom, mindig maradtak bizonyos területei a szabadságnak. Hiába lehet a legmagasabb szinteken átvenni a kormányzást, települési szinten nagy maradt a függetlenség. És annak ellenére, hogy egy nem demokratikus kormány vezette az országot, sosem vették át valójában a teljes médiát – értékel az újságíró-író. Pedig amikor a PiS-kormány kezdett megszilárdulni, még olyanok is eszükbe jutottak, hogy mi van, ha az áramellátásuk kerül veszélybe. Egyenesen aggregátort szereztek be erre az esetre. Készültek továbbá, hogy mit tegyenek, ha fizikai atrocitásokra kerül sor. Valójában ilyesmik sosem történtek, és mivel az eladásokból, nem pedig a reklámokból éltek, szabadon tudták folytatni a munkájukat.
Azért Bunda a magánéletében mégis megérezte a változásokat. A politikai helyzet, majd a járvány miatt döntötte el, hogy Varsóból faluba költözik. – Annak idején, amikor Varsóban éltünk, azt gondoltam, jól átlátom a politikát. Megvan az embereknek egy ilyen nagyvárosban a saját nézőpontjuk, saját értékrendjük, amihez alapvetően alkalmazkodnak. Viszont onnantól, hogy leköltöztünk falura, ez radikálisan megváltozott, és megrendült a bizalmam abban, hogy mit is látok a valóságból pontosan.
A mindennapi dolgokat varázsolja széppé a költészet Mozartja
Nincs mit csodálkoznunk az utóbbi évtizedek legnépszerűbb lengyel költőnőjének, Wisława Szymborskának sikerén.
A háborús borzalmak közben ismét meghatározzák a mindennapjainkat. A regényében is olyanok a férfiak, akik eltűnnek, meghalnak, de jellemzően nincsenek ott, és amikor mégis, akkor sem feltétlenül lehet rájuk számítani. – Az orosz katonák a világháborúban és azt követően kasub nőket is tömegével erőszakoltak meg, ma pedig újra hasonló hírekről kell hallanunk. Amikor Ukrajnában megkezdődött a nőkkel szembeni erőszakhullám, nagyon megrázott, mert amikor a Ridegséget írtam, azt gondoltam, ezek olyan dolgok, amelyek nem ismétlődhetnek meg ugyanabban a formában. Az első benyomásom viszont az volt, hogy mégis újra lejátszódik minden a szemünk előtt. Közben pedig mégsem, hiszen a II. világháború után ezt negyven év hallgatás övezte és hihetetlen szégyenérzet, most viszont Ukrajnában a túlélőket azonnal elkezdték támogatni valamilyen formában, azonnal elkezdték háborús bűnökként dokumentálni a történteket – mondja Martyna Bunda.
Mennyire ellentmondásos a kasubok és lengyelek oroszokhoz való viszonya? Ő például gyerekkorában sok Dosztojevszkijt olvasott. Hogyan fogadja azt, amikor a putyini erőszakot elítélők orosz írók könyveit is levennék a polcokról? – Nincs szerintem most egyetlen séma, amit minden helyzetben követhetünk. Részt vettem például nemrég egy konferencián, ahol voltak ukrán résztvevők, és teljesen természetes volt, hogy más szavakat használtunk, más érzékelésekkel álltunk a dologhoz. Hiszen az ő áldozatuk sokkal fontosabb annál, minthogy valamiféleképpen objektív következtetéseket sajtoljunk ki ebből az egészből. Viszont amennyire tudom támogatni a gazdasági korlátozásokat, úgy nem hiszem, hogy egy az egyben az orosz írók ellen kellene érvényesíteni bármiféle tiltást – értékel Martyna Bunda.
(Köszönet a lengyel-magyar tolmácsolásért Kellermann Viktória polonista-műfordítónak.)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/49. számában jelent meg december 6-án.
