Joel Schumacher 1993-as klasszikusából, az Összeomlásból érthetjük meg korunkat is. Brexit-szavazás, Trump, menekültellenesség, lecsúszó tömegek, digitális idegbaj – mindent magyarázott előre a Michael Douglas főszereplésével készült filmdráma. Amíg viszont nem értjük, miért alakulnak úgy a dolgok, ahogy, addig esélyünk sem lesz a kilépésre. Érdemes 2024 végén újranézni a filmet, és ezzel a tudással (újra) felvértezve készülni a jövőre.
Kora ideges kisembere várakozik az információs szupersztrádán. Mindenfelől ingerekkel bombázzák, nem is tudja hirtelen, hova kapja a fejét. Ha megfizeti az árát, Csőre Gábor hangján nem sipákol az Alza-manó, gejl hangon nem szól fülébe a „széles választék, kedvező árak”. De ez mindegy is, hiszen alaphangoltsága lett a feszültség, ezt használják ki politikusok, influenszerek, nagyvállalatok és sajtótermékek. Nem azt akarják, hogy lázadjon, a nyugalomban meg végképp senki nem hisz. A lényeg a folyamatos készültség. Az ideg. Nézd, már megint hogyan lopnak tőled! Nézd a nyaralós képeinket, mi mennyivel boldogabbak vagyunk! Ezt te is megteheted: öt hasznos tipp. Vedd meg! Valósítsd meg! Dolgozz magadon, dolgozz az érzéseiden. Dolgozz mindenen. És akkor egyszer csak elpattan valami.
William Foster: „Hallotta már azt a mondást, hogy a vevőnek mindig igaza van?”
A filmklasszikusok kedvelői már kitalálhatták, hogy a párhuzam Joel Schumacher harmincegy évvel ezelőtti remekével van. Az Összeomlás (Falling Down) az a film, amely alkotóinak nem hogy igazuk volt, de sokszorosan igazuk lett. „Valaki elmagyarázná nekem, hogy miért védik még emberek az Összeomlást?”, teszi fel a kérdést 2022 augusztusában egy redditelő. Majd rögtön ki is fejti, mire gondol. Igen, a woke-izmus vadhajtásaira, a „cancel culture” jelenségére előszeretettel rámutató polgártársak: pontosan arra, amire gondolják. A felhasználó zavarban van, mert a rendszáma alapján D-Fensként (Védelem) hivatkozott William Foster mintha nem totális rosszfiúként lenne ábrázolva. Mintha lennének a mondandójában igazságelemek. Egész napos ámokfutása végén Bill maga is felteszi a kérdést: ő lenne a történet negatív hőse? Hiszen mindig azt tette, amit kellett. Hogyan történt mindez? „Valóban erősödik az igény az útmutatásra, hogy ezt az egészet valaki megmagyarázza, egyúttal leegyszerűsítse – hiszen különben nem vennénk észre, hogy megmagyarázta”, mondta lapunknak nemrég Szvoren Edina író. A filmnéző is arra vágyik, hogy legyen egyértelmű a helyzet. Fekete, fehér, igen, nem. „Amikor egy rasszista kirohanást intéz a koreai bolttulajdonos ellen, azt az inflációról való okfejtésbe csomagolják”, értetlenkedik.
És még mindig nem esik le neki. Pedig itt kellene a legvilágosabb legyen.
William Foster: „Váltana nekem aprót, hogy telefonálhassak, kérem?”
Mr. Lee: „Nincs váltás. Venni kell valamit.”
Az elmúlt évtized-évtizedek megannyi jelenségét akkor érthetjük meg a legjobban, ha William Foster felől közelítünk. A Trump-győzelmet. A Brexitet. A migrációellenes indulatokat. A nyugati jóléti államok válságát. A Black Lives Matter-mozgalmat és a Capitolium megrohamozását. A Facebookot, az Instagramot és a TikTokot. Azt, hogy miért gúnyolódnak kommentelők tömegei egy egészségügyi biztosítócég igazgatójának halálán – és sorolják azt, velük hogyan bántak el korábban. És hogy miért érzik azt az újabb és újabb karácsonyi vásáros merényletek hallatán: betelt a pohár.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
