Palócföld lassan semmibe vesző értékei

Gyerekkorom legszebb nyarai voltak, amelyeket nagyszüleim tanyáján, Szentmártonkátán éltem meg. Petróleumlámpával világítottunk, kútból húztuk fel a vizet, lavórból fürödtünk, és azt ettük, amit nagyszüleim megtermeltek. Együtt fejtettük a borsót, a babot, szedtük kosárba a krumplit, szüreteltük a gyümölcsöket, kora reggel pedig néha nekiiramodtunk, hogy szegfűgombát szedjünk a rántottához. Már régóta nincs meg a tanya, de az ott megélt pillanatok még ma is élesen élnek bennem.

Mohos Zsófia fotográfus épp az ilyen régi nyarak emléke miatt tért vissza fényképezőgépével Kisecsetre, abba a nógrádi kis zsákfaluba, ahol nagymamájánál töltötte gyerekként a vakációkat. Soha nem tartották „gyüttmentnek”, a kisecsetiek úgy tekintenek rá, mintha ő is ott született volna. Traktorozott, a falubeli asszonyokkal tömte a kacsát, segédkezett a disznóvágáson, etette az állatokat, hajnalban, a nagy meleg előtt Zsuzsika nénivel ment ki az Öreg-hegyre legeltetni a bárányokat. Bár nagymamája már ritkábban látogat vissza Kisecsetre, Zsófi a hazajár a faluba.

Idővel egyre kevesebb nénit látott hazafelé ballagni a templomból, a porták közül pedig egyre több maradt magára hagyva. Ezért döntött úgy, hogy kamerájával megörökíti a mikszáthi Görbeország, a Palócföld süllyedő világának szépségét, lassan semmibe vesző értékeit.