
Nem, nem tart rossz lapot a kezében az Olvasó, és a szerkesztők sem tévedtek, nem a karácsonyi számból kimaradt írást közlik. Ez már utána íródott, csak kis részben előtte.
„Paradicsom mezeibe’ van egy szőnyeg leterítve. Azon van egy rengő bölcső, benne fekszik a Teremtő” – hallottam az egyik általam meglátogatott karácsonyi koncerten, iskolások előadásában nemrégiben. Azóta sem ment ki a fejemből a dallam. Régóta ismerem pedig, afféle karácsonyi kánta, azaz köszöntő, amellyel régen, azokban a szép időkben, kékre fagyva, „ami van” ruhában, rongyos cipőben járták a gyermekek sorra a házakat, egy-két almát, diót, netán egy szelet kalácsot remélve énekükért. Szép idők voltak ezek valóban, csak rettenetesen nehezek. Szóval hallgatom a dalt, magamban dúdolom, és csak sajnálni tudom, hogy hangosan nem énekelhettem velük. Ám most valahogy a szokásosnál is mélyebben érintett a versszak utolsó sora: Bölcsőben fekszik a Teremtő. Ott, a mezőn, a pusztában, igaz, szőnyeg van alatta. Ám folytatódik a dal: „Bal keziben aranyalma, jobb keziben aranyvessző. Hogyha aztat megzúgítja, zúg az erdő, cseng a mező. Az angyalok énekelnek, az emberek ünnepelnek.”
A Teremtőnek hatalma van, egy gyenge vesszővel megzengeti a mezőt és megcsengeti az erdőt. És mindeközben az angyalok énekelnek, az emberek pedig ünnepelnek.
Ünnepeltünk mi is, e jobb sorsra érdemes kis országban. Ki így, ki pedig úgy. Meg kellett volna számolni, ünnep előtt hányszor hallottuk-láttuk a különböző publikus felületeken, mondjuk, a szeretet szót. Meg a jóság, a segítés, a boldogság és más hasonló szép szavakat. Vajon tudja-e mindenki, mit is jelentenek ezek pontosan? Valaki azt mondta, amikor már nincs mit adni, mert mindent odaadtunk, akkor jön a szeretet. Egy tehát megvan a sok közül.
Aztán összejött a család, ahogy a szülőfalumban mondták: ádámévakor. Ez a két névnap van huszonnegyedikén, és felénk nem szentestének nevezték az ünnep előestéjét. Örültek most egymásnak az emberek, csonka családok egyeztettek előtte hetekig, hogy olyanok legyenek együtt lehetőleg, akik minimum elviselik egymást. És hányan voltak egyedül! Ráadásul magányosan – mert a két szó nem azonos. Volt nekünk egy drága I. nénink, aki világéletében egyedül élt. Nem volt párja, gyermeke soha, a nővére gyermekein élte át anyai ösztöneit. Aztán az enyémeket vette pártfogásába hihetetlen tudással és még nagyobb szeretettel. A szomszédunkban lakott, és amikor látta, hogy babát tologatunk a kocsiban, megszólított: Fiú? Igen. Meg van keresztelve? Igen. Lesz testvére? Igen. Na, így rendben is voltunk, le voltunk káderezve, ráadásul pozitív eredménnyel. Innentől fogva mindenben segített és egy fillért sem fogadott el hatalmas munkájáért soha. Bármikor ugraszthattam, ha mennem kellett valahova, ő mindig ráért, nyugdíjas volt már ekkor. Gyermekeim nagyon szerették és rengeteget tanultak tőle. A mai napig emlegetik, történeteit, mondásait sosem felejtik. Pár hónap híján százéves volt, amikor a kegyetlen covid miatt visszament oda, ahonnan érkezett. Bizonyos, hogy párnázott, előkészített helye volt az angyalok között. Szóval ő általában egyedül töltötte az ünnepet, csak néha jött el hozzánk, bár mindig hívtuk. Ő sosem volt magányos, akkor sem, ha egyedül gyújtotta meg a csillagszórót. Vele volt az Úr, akihez naponta imádkozott, akivel mindent megbeszélt.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!