Pénzmúzeum

Ha már ott áll a Széll Kálmán tér fölött a csilliárdokért felújított és jobb híján Pénzmúzeumként hasznosított egykori Postapalota, ott rendezhetnénk be a soron következő rendszerváltás után Az Eltapsolt Közpénz Múzeumát, a Terror Házának mai megfelelőjét. Hogyan lopta el az országot, miképpen tette tönkre gazdaságát a mostani kurzus – másfél évtized rablógazdálkodásának döbbenetes dokumentumait mutogathatnák ott a látogatóknak. A közgazdászok úgyis adósaink maradtak ezzel. Azt gondolhatták, hogy Orbánék úgynevezett gazdaságpolitikájának mozgatórugói nem közgazdasági természetűek, és tudományuk nyelvén alig értelmezhetők.

De létezik-e egyáltalán a gazdaság mint elkülönülő rendszer? Vagy inkább a szereplők közötti erőviszonyok, a politikai akarat, a természeti adottságok, a hagyomány és a rendelkezésre álló műszaki tudás határozza meg egy-egy társadalom gazdálkodását? Mindez kifejezhető ugyan közgazdasági terminusokban mint költség és haszon, kereslet és kínálat, hatékonyság és teljesítmény, de a szegényes és túlontúl absztrakt fogalomkészlet nem könnyíti, gyakran megnehezíti a valóságban zajló folyamatok megértését. A közgazdászok erre azt válaszolnák, hogy egy külső befolyástól mentes szituációban a szereplők viselkedését igenis a piaci verseny általuk megfigyelt törvényszerűségei szabályozzák. Ezt bátran rájuk is hagyhatjuk, amióta Polányi Károly bebizonyította, hogy efféle, tisztán önszabályozó piac a tankönyvi példákon kívül sehol sem létezett.

Mindezt mentségül bocsátom előre, amiért az alábbiakban laikusként teszek észrevételeket nemzetgazdaságunk betegségeiről. Nem a tudós doktorok munkájába kontárkodom – elnézést kérek, a beteg hozzátartozója vagyok.

A NER azért az elképzelhető legrosszabb gazdasági rendszer, mert sem az állami újraelosztás tisztviselőit terhelő felelősség és nyilvános elszámoltatás nem érvényesül benne, sem a piaci szereplőket ösztönző teljesítménykényszer. Az új párthűbéri berendezkedés lényege, hogy a nemzeti vagyon meghatározó része felett kizárólagos jogon a kormányfő rendelkezik, anélkül, hogy kezét megkötnék az állam törvényei (vagy akár a pártfegyelem). Ehhez a vagyonnak az általa kinevezett, bármikor leváltható névleges tulajdonosok birtokába kellett kerülnie, így az a továbbiakban nem viselkedik sem állami, sem magántulajdonként.