Petőfi hazatér

Kedves biztos úr, szívesen megbocsátok önnek azért, mert arra irányuló kérésemet, hogy segítsen ki egy Kiskőrösre vagy Szabadszállásra szóló vonatjegy árával, arcátlan módon igazoltatással honorálta. Tudom: ami először hazafiatlanságnak tűnhet, az csupán az ön eltökélt kötelességtudatának megnyilvánulása, és fikarcnyi tiszteletlenség sincs benne. Bár bizonyára minden második falu és város főterén találkozott már szoborba öntött vagy faragott arcmásommal, nem csoda, hogy nem ismer fel. Nem hibáztatom. Sokat változtam az idők során. Halkan azért szabadjon megjegyeznem: szeretne majd ön is így kinézni kétszázegy évesen.

Rendben, látom, nem tágít. Higgye el: hivatalos okmányokkal, olyan okokból kifolyólag, amelyeket hamarosan a kedves biztos úr elé tárok, pillanatnyilag nem tudok szolgálni. Személyes adataimat viszont szívesen közlöm önnel. Anyám neve Maria Hruz, apám neve Stefan Petrovics, születtem 1823. január elsején, a többit meg magától is tudja a kedves biztos úr, már amennyiben odafigyelt az irodalomórákon az oskolában. Ami azt illeti, a Kiskőrös versus Szabadszállás kérdésben, amennyiben az irodalomtörténészek dűlőre vitték, örömmel fogadnám a tájékoztatását. Már csak avégett, hogy tudjam, melyik úticélra szóló vonatjegyhez kérjem beszélgetésünk végén ismételten az ön szíves segedelmét.

Felajánlom tehát a következő egyezséget: részletesen elmondok önnek mindent, amiről személyemet illetően az irodalomkönyvek nem szólnak, ön pedig hamarosan megkaphatja az obsitot, és átnyergelhet az irodalomtörténészi pályára. Mindez csupán annyiba kerül önnek, amennyibe a menetjegy Kiskőrösre. Vagy Szabadszállásra.