Pocsolyalakó

Rémálom. Egyszerűen rémálom – mondta a feleségének feldúltan Szendrődy, amikor vasárnap késő este hazaért. Kapkodva mesélte el gyötrelmes élményeit és megpróbáltatásai véget nem érő kálváriáját. A beszerzési osztályvezetőként dolgozó Szendrődy Lajost még ennyire feldúltnak sohasem látta a neje. Még akkor sem, amikor egy szem fiúk pár éve közölte, kultúraszervezés szakra adta be a jelentkezését, magasról köpve arra, hogy apja kiskora óta mérnöki pályára szánta. – Nincs már olyan, hogy szakszervezet, vagy valami? – sipította emelt hangon a feleség.

– Áh, ez már a kizsákmányolás kora, te is tudhatnád – dohogott Szendrődy. – Itt már a dolgozó szart sem ér, még annyit sem, mint köröm alatt a piszok. Még Marx korában is jobb volt a helyzet – tette hozzá, majd órákig csak ült a fotelban, kezében az egyre melegedő dobozos sörrel.

Már akkor rossz érzései voltak, amikor két hete levél érkezett a közös levelezési listára. Csapatépítő tréning vidéken – virított a levél Tárgy rovatában. Két nap, vidéken, ezekkel, sóhajtott magában Szendrődy, de gondolta, majd ez is a szokásos „kicsitkirándulunkmajdlassanberúgunk” típusú együttlét lesz, amit azért ki lehet bírni. Tévedett.