„Mi a legnehezebb? Itt hagyni őt…”

Messzire repülnek az építőkockák az etetőszéktől, a két és fél éves Zsombor elszántan, minden erejét beleadva dobálgatja őket. Szeretettel és türelemmel figyeli őt a mellette guggoló nő, aki első ránézésre akár az édesanyja is lehetne – de nem az. Pontosabban kicsit mégis. 

Gaálné Stettner Beáta a Nevetnikék Alapítvány önkéntese, civilben két kamasz anyukája. Szeptember óta jár a pótmamiprogram keretében a kisfiúhoz a pécsi gyermekklinikára. A kis Zsombor egyike azoknak a gyerekeknek, akik hosszabb távon is a kórházban ragadtak. A kisfiúról gyakorlatilag születése után rögtön lemondtak a szülei, és bár első ránézésre teljesen egészségesnek tűnik, veleszületett rendellenessége miatt nehezebben talál örökbefogadót. A gyermek egész eddigi életét a kórházban töltötte. Hogy mi a legnagyobb kihívás a pótmamiságban, arra Beáta azonnal rávágja: itt hagyni Zsomborkát, hiszen nagyon szeret hozzá járni. Hetente egyszer-kétszer tud jönni hozzá, ezt a kórház dolgozói be is illesztették a kisfiú napirendjébe, és ilyenkor általában egy órát tölt vele, megeteti, játszanak, sőt néha a kórházzal szemközt található játszótérre is kimennek. Szeret csúszdázni, hintázni, a többi gyereket nézni, a kutyákat pedig egyenesen imádja. Beáta szerint öröm látni, ahogy Zsombor – aki időközben kikerült az etetőszékből, és az építőkockák után már a gyurmázással ismerkedik – hétről hétre fejlődik. – Nagyon jó érzés ezt végignézni, olyan, mint amikor a saját gyerekem állt fel – mondta. Mint Beáta magyarázza, a kisfiú mozgás- és beszédfejlődése elmaradottabb a kortársaiénál, hiszen minden igyekezetük ellenére jóval kevesebb inger éri őt a kórházban, mint egy olyan gyereket, aki családban nevelkedik. Ha valamibe belekapaszkodik, a kisfiú már tud állni és járni, de azt még nagyon várják, hogy végre meg is szólaljon. Az viszont biztos, beszélnie sem kell ahhoz, hogy Beáta tudja, mennyire örül, ha meglátogatja. – Ha meglát, Zsomborka általában sikít és mosolyog, de olyan is volt, hogy ülve ugrált az ágyban – mesélte. – Önkénteskedni jó. Tudom, hogy milyen sokat számít neki az a pár óra, amíg itt vagyok, nekem pedig nagyon jó érzés adni.