Pro Patria et…

Április elseje van, amikor belefogunk az újabb tavaszi telepítésbe. Frappáns időzítés: Zalában, egész pontosan Valkonyán úgyis „bolond pesti” volt a nevem, amit aztán évek múltán a megszolgált tisztelet „hegyi Gergőre” finomított (keveset láttak tudniillik a faluban, naphosszat a földet túrtam a Gurgó-hegy nyugati lejtőjén). Évekig csak elnéző tanácsokat kaptam (jó szándékkal s jó szándékkal iható borokkal), aztán hébe-hóba elismerést, hogy a hetedik esztendő augusztusában Józsi szomszéd már kérdezzen is. Mit csinálok, hogy majd kicsattan a tramini meg a rizlingszilváni, miközben kőhajításnyira, a déli oldalon eszi a fene a sauvignon blanc-t. Meg a peronoszpóra. Nem volt titok, hacsak nem a bolondra mosolygó Fortuna. De ne időzzünk most régi szerelmeknél, majd hajlott koromban, már végleg deres üstökkel jó Szindbád módjára visszahajózom sosem feledett asszonyaimhoz a Hazanyúló-dűlőbe!

Április elseje van, még mindig nem tudjuk vágyott-rettegett jázminoltványaink sorsát, Liviczki mester dodonai homályt vont sosem látott beregszászi héroszunk ügyére. Múló reggel csikordulunk udvarára, októberi eső permetel. Hegynyi fűrészpor mögül bukkan elő. Úgy mondja, hogy nincs, jövő héten elviszik mind egy szálig, mintha maga sem tudná, jó hírt mond-e vagy kötelet a nyakunkra. Eladdig én sem tudtam, de megkönnyebbülök. „Úgy látszik, érdemes írni”, mondja Márai, igaz, ő az uzsonnabor missziójára. De talán tényleg érdemes. És hárslevelű? Elfogyott. Sárgamuskotály? Már odaígérte. Zefír? Sosem kértek. Kabar? Negyven darab, ha van. Sárgamuskotály, zökkentem ki a tagadás refrénjéből a magaméval, az ha mégis volna? Fene a pofátok, neveti a szeme, megnézem azér’. Éppen százat hoz ki valahonnét, ahova rögtön csapódó ajtón egyedül oson be (tizenkét év ismeretség után is vannak még tárnái egy barátságnak). Pátriát ismeritek? Ismerjük hát! Az is van? Éppen! Hétsornyi szőlővel zötyögünk le a becsehelyi úton.