Három perc alatt kisebb sor alakul ki a pályaudvar mellett parkoló fehér autó csomagtartója mögött Rákosrendezőn. Antal András diakónus, polgári búcsúztató kocsizott ki ide, hogy ételt hozzon a környéken élő rászorulóknak, és amíg a sor rendeződik, a menüt sorolja. Babgulyásból van a legtöbb, de akad fasírt, rántott hús, és még piskóta is. Egy kislány lelkesen vinné a süteményt, mire a Szabolcsból idekerült Ibolya annyit mond csak, hogy „ő nem válogat, mert el kell fogadni, amit küld az Úr”. Megjelenik a putnoki Lázi László is, ő kisebb tornyot épít az ételekből, azért pakol ennyit, mert beviszi azoknak az erdőlakóknak, akik nem tudtak átjönni a síneken az adományért. László követi a híreket, ezért arról érdeklődik, mi lesz vajon a környékre tervezett nagyberuházás, a hivatalosan „Grand Budapest” elnevezésű, a köznyelvben viszont csak Rákosdubajként emlegetett beruházás sorsa. Riportunk megjelenése után kiderült, hogy ebből nem lesz semmi, a főváros ugyanis élve elővásárlási jogával, megveheti a területet az arab befektető elől és neki kell gondoskodnia a hasznosításról is.

Szűz Mária és a mozdítható lakókocsi

– Úgy számolok, hogy ha két évig elhúzzák, az nekünk már jó – spekulál Lázi a kezében öt tál babgulyással.
– Miért pont két év? – kérdezem, mire a férfi felhúzza bozontos szemöldökét.
– Ennyi idő alatt csak történik velünk is valami – feleli.

Ekkor egy mély hang üti meg a fülem, ahogy az ételosztó diakónusét, Antal Andrásét is. – Magyar ember vagyok, római katolikus, megkeresztelve, Palotay Nándornak hívnak, ipszilonnal írja, kérem, nemes ember lennék – mondja, miközben köhögve nevetni kezd. Antal András zsebéből egy pillanat alatt előkerül egy rózsafüzér, amit mindjárt Nándornak is ad.
– Hány darab volt abban zsebben? – érdeklődöm.
– Ez az egy csak.