Még mindig bizonytalan a sorsa a MÁV-telep utolsó lakóinak

Betört ablakok, kidöntött kapuk, lehúzott redőnyök mögül elhordott életek, a rákosrendezői MÁV-telep akár egy disztópia díszlete is lehetne, de az egykori kolónia tragédiáját nem egy globális kataklizma, hanem a mini-Dubajként elhíresült beruházás okozta. A magyar kormány és az Egyesült Arab Emírségekből érkezett befektető luxusvárosrészt álmodott a 85 hektáros területen, akadt azonban egy kis bökkenő: a sínek, a szennyezett talaj és a több százezer köbméter szemét mellett néhány család is az ingatlanfejlesztés útjában állt. Lázár János nem ijedt meg a kihívástól, a minisztérium és a vasúttársaság mindent elkövetett, hogy minél hamarabb megszabaduljanak az állami tulajdonú ingatlanok bérlőitől. A küldetés szinte teljes sikerrel zárult: mire a kormány kihátrált a beruházásból, egy kivétellel mindenkit kiköltöztettek az otthonából.

Ma már csak Máté Péter és családja él a földszintes házsorban – teljes bizonytalanságban: bedobozolva várják, hogy vajon utcára teszi-e őket a bíróság. – Tudom, hogy ez a ház az állam tulajdona, de ha a rendszerváltás óta elfogadták, hogy itt élünk, miért lettünk hirtelen nemkívánatosak? Soha egy fillér tartozásunk nem volt, minden jogszabályt betartottunk, mégis megpróbálnak utcára tenni – mondja Máté Péter, aki több mint hatvan éve él a MÁV-telepen. – Ha az otthonom helyén egy nagy beruházás indul, és ezért mennem kell, elfogadom, de ha már kiraknak, akkor legalább egy élhető helyre tegyenek, ne valami nyomortelepre.

Telefonján mutatja a MÁV által felkínált cserelakásról készült fotókat. – Ez nem lakás, csak egy romhalmaz. Amikor elkezdték kiirtani a gyomokat, beomlott a kerítés, és bent sem volt jobb a helyzet. Kértem a MÁV-osokat, hogy válaszoljanak őszintén, szívesen költöztetnék-e ide a saját családjukat, mire szemlesütve hallgattak – mondja Máté Péter, aki ennek ellenére elfogadta volna az ajánlatot, annyira félt attól, hogy végül utcára kerülnek. De a történet akkor újabb fordulatot vett.