Ránk néz, mert szereti övéit (Enikőnek, de Gábornak is)

Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.

Ez a történet, Jézus utolsó szemléletes földi példázata, csak a János evangéliumában (13. fejezet) szerepel. Ráadásul ez egy olyan utolsóvacsora-történet, ahol nem olvasunk a híres, az úrvacsora-eucharisztia szereztetési igéiről. Mintha ebben a tanításban Jézus azt is eléélné a tanítványoknak, hogy mit tegyenek, ha hálásak az Istentől kapott ajándékokért és ezt a hálájukat ki szeretnék mutatni. Alázatra tanít, ami tulajdonképpen nem más, mint: tisztánlátás. Kálvin írja ennek az igeszakasznak magyarázatában, hogy „a büszkeség meggátol minket abban, hogy fenntartsuk azt az egyenlőséget, aminek léteznie kell közöttünk. Krisztus azonban, aki sokkal feljebbvaló mindenki másnál, lealacsonyodik, hogy azokat a büszke embereket megszégyenítse, akik elfeledkezvén állapotukról és rangjukról, úgy tekintenek önmagukra, mint akiknek nem kell kapcsolatokat fenntartani a testvéreikkel.” Weöres Sándor írja De profundis című megrendítő versében, erősítve a fentieket és pontos definícióját adva az emberi nyomorúságnak: „Éber-álom félhomálya rajtunk, / így vesződjük mocsár-mélyi harcunk, / honnan nincs kiút: // hisz egymáson élősködve élünk, / más halálán életet cserélünk: / a föld rendje ez. // Testvér itt a kő, fa, állat, ember, / testvért eszem lucskos gyötrelemmel / s testvérem megesz.”

Jézus tudja, hogy ki ő, beszél is róla, tudja azt, hogy mindaz, ami rá vár, az engedelmessége mentén következik be és azt is, hogy mindez, minden látszat ellenére az ő kezében van. Jól látható, felfogható példával szemléltet, a tanítványok pedig szemlélnek, Péter még tiltakozik is. Előbb úgy, hogy visszakérdez, aztán meg egyenesen szembefordul, hogy végül megértse, mi történik. Tiltakozása bizonyos szempontból jogos: jól látja, hogy fordítva kellene lenni, ugyanakkor engedetlen is. Jézus viszont ezt nem véletlenül (ezt sem véletlenül) műveli. Ő az, aki lejött az emberek közé. Lefelé – mi ezt a magunk tájolása szerint értjük, ezért is jó példa a lábmosás, amihez le kell hozzá nézni, hajolni, térdepelni. És kellenek az eszközök is: mosdótál, kendő, azaz az alázatosság nem alázatoskodás, hanem elvégzendő dolog. De nem is csupán valami érzékenység, érzemény, hangulat, de nem is önértékelési zavar, kishitűség. „Egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak” (1Pt 5,5), ezt a tanítást Eberhard Jüngel protestáns teológiai professzor fordítja úgy, hogy „vegyétek fel az alázatosság munkaköpenyét”, hisz az alázatosság munka, erőfeszítés, ami nem megy az embernek magától, figyelni kell rá, művelni, munkálni. És példa is kell: az Isten lehajló szeretete.