A nagy réteskóstoló: „Aki nem lép egyszerre…”

A rétes az rétes: akár az egyik legünnepibb magyar édességnek nevezhetnénk a réteges finomságot (ebből a szóból ered a rétes neve), de ez nem volna teljesen igaz, mert létezik sós (például káposztás vagy krumplis) változata is. A jó rétesnek enyhén aranyszínű, szinte hártyavékony a tésztája, amely lehet egy- vagy kéthajtásos, nem szakad szét, ha kézbe vesszük, és roppan, amikor beleharap az ember. A töltelék tömény, ízes és egyben van.

A rétessütés falun hagyományosan az ünnepi készülődéssel kapcsolódott össze, régen ritka volt az olyan család, ahol nem csináltak rétest mindenszentek idején, és utána folyamatosan került az asztalra. A mai formájú, terítővel feltekerve készült, töltött rétes készítése roppant munka- és időigényes mulatság volt, de talán még sokak emlékezetében élhetnek azok a pillanatok, amikor a nagymama asztalán, a rétesnyújtó vásznon feszült a rétestészta, amelyre aztán rákerült a töltelék. A rétes a XVIII–XIX. század fordulóján még leginkább sós, savanyú volt, a töltelék lehetett káposzta, tarlórépa, köles, rizs, hajdina, de még bab is kerülhetett a vékony tésztarétegek közé. A túró és a mák is ekkor terjedt el, majd a XX. századi olcsó cukor megjelenésével az édes töltelékek gazdagodtak tovább, és egyre gyakrabban használtak gyümölcsöt (almát, cseresznyét, meggyet, szilvát) hozzá.

Tévedés azonban mindezek alapján azt hinni, hogy a rétes eredeti magyaros étel.