Riasztó körülmények – Tűzoltóság a színfalak mögül

Kátyús a XIX. kerületi tűzoltóság kocsibejárójának betonja, de a szerkocsiknak nagy a kereke, átmennek azok itt. Az öreg tűzoltóautó ülésén a műbőr repedezett, mint az aszályos föld, de végül is lehet rajta ülni. Az a bajunk, nekünk, magyaroknak, hogy a szegénységünk miatt „viszonylagos” nép vagyunk. Egy nyugat-európai turista talán azt mondaná, jópofa dolog, hogy mindent meghagytak ilyen lepukkantnak itt a múzeumnál, csak hát ez nem az. Másfelől meg ne kukacoskodjunk, hiszen például a szerb tűzoltóknál rosszabbak a körülmények, öregebbek a szerkocsijaik, télen 3 Celsius-fok van a laktanyában – bár az ottani átlagnál sokkal jobban keresnek.

A bemutatkozó kézfogásokkal még nem végzünk, máris riasztást kapnak a XIX. Kerületi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság munkatársai. A felszerelés egy része kikészítve a szerkocsi mellé, a srácok – köztük 50 feletti legények – csak beleugranak a csizmába, nadrágba, szerelvényt igazíts, aztán gyerünk, a riasztástól számított 120 másodpercen belül el kell indulniuk. Utánuk víztócsa marad.

– Normális ez? – kérdezem.
– Nem normális, de egy ilyen öreg kocsi már ereszt egy kicsit – érkezik a válasz, ironikus mosoly kíséretében.

Ülnénk le beszélgetni, de újabb riasztás jön. Megint gyors cuccolás, a villogó (avagy megkülönböztető fényjelzést adó készülék) és a sziréna már bekapcsolva, aztán leáll az egész: téves riasztás. Gyakran előfordul. Mondjuk, valahol egy tűzjelző működésbe lép, automatikusan beindul a rendszer, a helyszínen észreveszik, hogy a szerkezet hibásan jelzett, telefonálnak, hogy bocs, a tűzoltók meg kászálódnak lefelé a szerkocsiról. Az adrenalin még hosszú percekig dolgozik, meglepetésemre bennem is, pedig én csak nézelődhetek. A stressz teszi a dolgát, hozzá lehet valamennyire edződni, de az orvosi leletekben majd idővel visszaköszön.