Süllyedő világ. Ez a címe az „Ormánság fővárosához”, Vajszlóhoz megannyi szállal kötődő Kodolányi János önéletrajzi regényének (itt elolvashatja). Száz év is eltelt már e vidék fölött azóta, hogy az író itt volt kisdiák, majd falusi tanító, de vajon hol tart most ez a süllyedés? Hogy választ kapjak, útra keltem.
Pécsnél az autópályáról letérve, Görcsöny felé veszem az irányt. Onnan már csak pár kilométer, s szelíd lankák, majd egy hosszabb kaptató után feltárul az ormánsági táj. A magas fák szegélyezte nyílegyenes út közepén már messziről magasodó református templomtorony jelzi, hogy jó felé tartok, hamarosan megérkezem az 1700 lelkes Vajszlóra.
Jókora tábla köszönti az érkezőt: hirdeti a milliárdos kistérségi projektet, amelyből focipálya is épült az ifjaknak. A dombon álló katolikus templomnál parkolok. Szívesen megnézném belülről is, de a sekrestyés néni hajthatatlan. Most végzett a takarítással, ő ugyan be nem enged, jöjjek majd, amikor mise lesz. A hirdetőtábla szerint erre két hetet kellene várnom, így esélytelen a dolog. Belátni ellenben a szemközti ház udvarára, a háziasszony talicskába pakolva hordja be a tűzifát. Kerékpárra váltok, hogy a napos, október végi időben testközelből ismerkedjek a vidékkel és lakói életével. Idilli falusi csend. Egyszer csak hatalmas traktorok dübörögnek el súlyos vontatmányukkal. Nemzeti ünnepünkön is javában tart az őszi betakarítás. Úgy tűnik, hogy a szabadságharc emlékezete helyett sokkal inkább a mindennapok megélhetéséért vívott kisebb-nagyobb küzdelmek foglalkoztatják az itt élőket. „Van cigid?” – üti meg a fülem az utcán céltalanul kószáló, komor-vad tekintetű gyermekek párbeszéde. Valami kemény és nyers valóságba nőhetnek bele ezek a fiúk.
Közben Hiricsre érkezem. Világvégi hely. Ebből a kis zsákfaluból már sehová sem visz út tovább. Református templomán lakat, ki tudja, mikor nyitották ki utoljára. Mellette villanyoszlop, a tetején jókora, üres gólyafészek.
Szomorú mementója mindez annak, hogy a gyermeki életre nemet mondó „egykézős” ormánsági magyar őslakosság mára gyakorlatilag teljesen kihalt, református gyülekezetei elnéptelenedtek, templomai közül nem egy – így a lúzsoki vagy a piskói – szinte az összedőlés szélén áll.
Hirics lakóinak túlnyomó többsége cigány származású. Valamikor a 70-es években kezdték el őket beköltöztetni a Dráva mellőli nyomorúságos kunyhóikból a sorra megürülő parasztházakba. A közmunkaprogram tud számukra munkát biztosítani, de ezzel együtt is csak ínséges megélhetést, hisz a családi pótlékkal kiegészített ötven-egynéhány ezer forintból kellene a sokgyermekes családoknak valahogyan megélniük. A házak lepusztultak, mélyszegénységről árulkodnak. A többi, teljesen elhagyott, düledező, romos épület már a vég.
A cigány fiatalok számára kitörést egyedül a tanulás jelenthet, amit talán egyre többen felismernek. Ahogy a Vejtiben élő tizenhat éves, még általános iskolába járó lány mondta, álmai netovábbjaként Pécsen szeretne majd konyhai kisegítőnek tanulni. Egy húsz év körüli, hiányos fogazatú srác büszkén mondja, hogy megszerezve a kőműves szakmát, édesapjával együtt városi építkezéseken dolgozva megkeresi akár a napi tizenötezer forintot is. „Baranya szegény, ha nincs szakmád vagy diplomád, meg vagy halva!” – teszi hozzá.
Készséges és akkurátus útbaigazításával lejutok a közeli Drávához. A sebes sodrású határfolyó hazánk talán legszebb vadvize. A külön engedélyeztetés miatt nehézkes a vízitúra-szervezés. A horgászszemnek csábító helyek a felsőbb szakaszok erőművei miatt, a rapszodikusan változó vízállás következtében mégsem kecsegtetnek biztos zsákmánnyal. A szárazföldet a Dráva, a látóhatárt pedig a horvátországi hegyek jól kivehető vonulata zárja le, innen már nincs hova tovább menni, visszafordulok. A meglepően alacsony, aszfaltozatlan gáton, a „Három folyó” nevet viselő kerékpárúton, Drávasztára felé kerekezek teljesen egyedül, sehol más túrázó vagy kiránduló. Erős a szembeszél, mintha az egész vidéket is valami láthatatlan erő tartaná vissza az előrejutásában. Mindenütt magaslesek, jó lehet a terület vadállománya. De aligha vadásznak itt a helyiek jó pénzért, ez ma is csak a kiváltságosok osztályrésze.
A fiatal gazdálkodó, Bálint, a súlyos adminisztrációs terhekre és a nevetségesen alacsony felvásárlási árakra panaszkodik: jó, ha kap 150 forintot a kelkáposzta kilójáért, amiért persze négyszer annyit kérnek majd a boltokban. Szinte kisebb művészet kigazdálkodni a napszámosok ezerforintos órabérét, amit így is kevesell a fiatalok többsége, ezért sokan egyáltalán nem dolgoznak. Valahogy mégis megélnek, igazi életművészek.
Zaláta, Kemse, Lúzsok. Csaknem mindenütt ugyanaz a kép: szegényes-romos házak, körülöttük nagyrészt cigány származású gyerekek, az utak nehezen járhatók, van, ahol csak egy nyomsávnyi szélességben, 30-as korlátozó táblával.
Visszaérkezem Vajszlóra. Főutcájának egyetlen feltűnően szép és hívogató homlokzatú épületében, egy vendégházban szállok meg. Tulajdonosa nevét viseli, akiről az esti beszélgetésünkkor derül ki, hogy a település polgármestere volt nyolc éven át. Mostani vállalkozása a járvány miatt csak azért nem dőlt be, mert van a nyugdíja és korábbról félretett tartaléka.
Lázár István nem kertel, határozottan és keményen beszél: a megkeseredett és a tehetetlenségével szembesülő ember szavai ezek. Nem önmagát, sokkal inkább a jövőkép nélküli falusi fiatalságot félti. Szinte törvényszerű, hogy kellő munkahelyek híján előbb-utóbb el fognak menni, külföldre vagy az ország valamelyik közelebbi-távolabbi városába. Mint mondja, a világháború után a vidék megszenvedte a jugoszláv közelség miatti teljes elzártságot, ipart véletlenül se hoztak ide. Az erőszakos téeszesítéssel számos családot tönkretettek és elűztek. A hagyományos ormánsági paraszti kultúra kihalt, a lakosság kicserélődött. A Kádár-korszak viszonylagos jóléte megszűnt a rendszerváltozással, sorra bezártak a százaknak munkát adó helyi üzemek. Korántsem volt ekkora különbség az országrészek és emberek között, mint ma.
Az erdők és a modern gépekkel, kevés munkással művelhető, több ezer hektáros földbirtokok néhány ember kezében koncentrálódnak. Tulajdonosaik között ott van a nemzet jól ismert gázszerelője is. A mostani miniszterelnök itt is járt kampányolni, ígérve szennyvíztisztítót, fedett uszodát. Egyikből sem lett semmi. Elképedve hallgatom, amint szállásadóm a legkomolyabban mondja:
„Riogathatnak minket a migránsokkal meg a vírussal, de mi nem ebbe, hanem a mostani rendszerbe fogunk belepusztulni!”
A település egykori első emberének a szájából ennyi kilátástalanságot hallva kíváncsi voltam, hogyan látják az itt élők lelki világát a leghivatottabb ismerőik. Vagyis a lelkipásztorok. Közömbösek az emberek, beletörődtek kilátástalan sorsukba, sokat ígértek nekik, de csak elvettek tőlük. Az idősek még csak-csak, de a gyerekek nem jönnek már templomba, mint régebben, mondja az Ormánságban megöregedett József atya.
Kemények, zártak az itteniek, nehezen fogadják be a máshonnan jötteket, nem mutatják ki érzelmeiket, talán maguk sem hiszik el, hogy mennyire szerethetők, mondja a főváros környékéről bő tíz évvel ezelőtt ide került lelkész asszony. Nem könnyű a környékbeli piciny falvakban a hitet ébresztgetni, ahol nincs iskola, orvos, megszűnt a vasút, a buszközlekedés pedig katasztrofális. Szintén lelkész férjével mégis jól érzik magukat, hisz lassan kezd beérni munkájuk gyümölcse: jobb vasárnapokon ma már harmincan is vannak a felújításra váró, kazettás mennyezetű templomukban.
A közelmúltban nyugdíjba vonult református esperessel a gyönyörű környezetben található, új építésű, kozármislenyi lakásukon beszélgettem. Nem bánta meg, hogy csaknem ötven évig szolgált az ormánsági kis falvakban, noha kegyetlenek is tudtak lenni a hívek. Volt olyan karácsonyi istentisztelet, amelyen a gondnokkal együtt csak ketten voltak. Beszélgetésünkbe bekapcsolódott a főiskolás unokája is. Az egyik ottani faluban nőtt fel. Szépen emlékszik vissza gyermekéveire, de diplomával a kezében már másutt képzeli el a jövőt.
Valaki nemrég mondotta: „Ha Magyarországnak ez a területe eltűnne, nem venné észre senki.” Sokan, köztük én is, nem így gondolom: fájna, ha az Ormánság és lakóinak mai valósága végleg elsüllyedne, hisz ők is a mieink, ők is mi vagyunk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
