„Riogathatnak minket a migránsokkal, meg a vírussal, de mi a mostani rendszerbe fogunk belepusztulni”
Ház az Ormánságban (Fotó: Szenti Papp László)

Süllyedő világ. Ez a címe az „Ormánság fővárosához”, Vajszlóhoz megannyi szállal kötődő Kodolányi János önéletrajzi regényének (itt elolvashatja). Száz év is eltelt már e vidék fölött azóta, hogy az író itt volt kisdiák, majd falusi tanító, de vajon hol tart most ez a süllyedés? Hogy választ kapjak, útra keltem.

Pécsnél az autópályáról letérve, Görcsöny felé veszem az irányt. Onnan már csak pár kilométer, s szelíd lankák, majd egy hosszabb kaptató után feltárul az ormánsági táj. A magas fák szegélyezte nyílegyenes út közepén már messziről magasodó református templomtorony jelzi, hogy jó felé tartok, hamarosan megérkezem az 1700 lelkes Vajszlóra.

Jókora tábla köszönti az érkezőt: hirdeti a milliárdos kistérségi projektet, amelyből focipálya is épült az ifjaknak. A dombon álló katolikus templomnál parkolok. Szívesen megnézném belülről is, de a sekrestyés néni hajthatatlan. Most végzett a takarítással, ő ugyan be nem enged, jöjjek majd, amikor mise lesz. A hirdetőtábla szerint erre két hetet kellene várnom, így esélytelen a dolog. Belátni ellenben a szemközti ház udvarára, a háziasszony talicskába pakolva hordja be a tűzifát. Kerékpárra váltok, hogy a napos, október végi időben testközelből ismerkedjek a vidékkel és lakói életével. Idilli falusi csend. Egyszer csak hatalmas traktorok dübörögnek el súlyos vontatmányukkal. Nemzeti ünnepünkön is javában tart az őszi betakarítás. Úgy tűnik, hogy a szabadságharc emlékezete helyett sokkal inkább a mindennapok megélhetéséért vívott kisebb-nagyobb küzdelmek foglalkoztatják az itt élőket. „Van cigid?” – üti meg a fülem az utcán céltalanul kószáló, komor-vad tekintetű gyermekek párbeszéde. Valami kemény és nyers valóságba nőhetnek bele ezek a fiúk.

Közben Hiricsre érkezem. Világvégi hely. Ebből a kis zsákfaluból már sehová sem visz út tovább. Református templomán lakat, ki tudja, mikor nyitották ki utoljára. Mellette villanyoszlop, a tetején jókora, üres gólyafészek.

Szomorú mementója mindez annak, hogy a gyermeki életre nemet mondó „egykézős” ormánsági magyar őslakosság mára gyakorlatilag teljesen kihalt, református gyülekezetei elnéptelenedtek, templomai közül nem egy – így a lúzsoki vagy a piskói – szinte az összedőlés szélén áll.

Hirics lakóinak túlnyomó többsége cigány származású. Valamikor a 70-es években kezdték el őket beköltöztetni a Dráva mellőli nyomorúságos kunyhóikból a sorra megürülő parasztházakba. A közmunkaprogram tud számukra munkát biztosítani, de ezzel együtt is csak ínséges megélhetést, hisz a családi pótlékkal kiegészített ötven-egynéhány ezer forintból kellene a sokgyermekes családoknak valahogyan megélniük. A házak lepusztultak, mélyszegénységről árulkodnak. A többi, teljesen elhagyott, düledező, romos épület már a vég.

ormansag-IMG_1320.jpg
Ház az Ormánságban (Fotó: Szenti Papp László)

A cigány fiatalok számára kitörést egyedül a tanulás jelenthet, amit talán egyre többen felismernek. Ahogy a Vejtiben élő tizenhat éves, még általános iskolába járó lány mondta, álmai netovábbjaként Pécsen szeretne majd konyhai kisegítőnek tanulni. Egy húsz év körüli, hiányos fogazatú srác büszkén mondja, hogy megszerezve a kőműves szakmát, édesapjával együtt városi építkezéseken dolgozva megkeresi akár a napi tizenötezer forintot is. „Baranya szegény, ha nincs szakmád vagy diplomád, meg vagy halva!” – teszi hozzá.

Készséges és akkurátus útbaigazításával lejutok a közeli Drávához. A sebes sodrású határfolyó hazánk talán legszebb vadvize. A külön engedélyeztetés miatt nehézkes a vízitúra-szervezés. A horgászszemnek csábító helyek a felsőbb szakaszok erőművei miatt, a rapszodikusan változó vízállás következtében mégsem kecsegtetnek biztos zsákmánnyal. A szárazföldet a Dráva, a látóhatárt pedig a horvátországi hegyek jól kivehető vonulata zárja le, innen már nincs hova tovább menni, visszafordulok. A meglepően alacsony, aszfaltozatlan gáton, a „Három folyó” nevet viselő kerékpárúton, Drávasztára felé kerekezek teljesen egyedül, sehol más túrázó vagy kiránduló. Erős a szembeszél, mintha az egész vidéket is valami láthatatlan erő tartaná vissza az előrejutásában. Mindenütt magaslesek, jó lehet a terület vadállománya. De aligha vadásznak itt a helyiek jó pénzért, ez ma is csak a kiváltságosok osztályrésze.

A fiatal gazdálkodó, Bálint, a súlyos adminisztrációs terhekre és a nevetségesen alacsony felvásárlási árakra panaszkodik: jó, ha kap 150 forintot a kelkáposzta kilójáért, amiért persze négyszer annyit kérnek majd a boltokban. Szinte kisebb művészet kigazdálkodni a napszámosok ezerforintos órabérét, amit így is kevesell a fiatalok többsége, ezért sokan egyáltalán nem dolgoznak. Valahogy mégis megélnek, igazi életművészek.

Zaláta, Kemse, Lúzsok. Csaknem mindenütt ugyanaz a kép: szegényes-romos házak, körülöttük nagyrészt cigány származású gyerekek, az utak nehezen járhatók, van, ahol csak egy nyomsávnyi szélességben, 30-as korlátozó táblával.

ormansag-IMG_4561.jpg
Ház az Ormánságban (Fotó: Szenti Papp László)

Visszaérkezem Vajszlóra. Főutcájának egyetlen feltűnően szép és hívogató homlokzatú épületében, egy vendégházban szállok meg. Tulajdonosa nevét viseli, akiről az esti beszélgetésünkkor derül ki, hogy a település polgármestere volt nyolc éven át. Mostani vállalkozása a járvány miatt csak azért nem dőlt be, mert van a nyugdíja és korábbról félretett tartaléka.

Lázár István nem kertel, határozottan és keményen beszél: a megkeseredett és a tehetetlenségével szembesülő ember szavai ezek. Nem önmagát, sokkal inkább a jövőkép nélküli falusi fiatalságot félti. Szinte törvényszerű, hogy kellő munkahelyek híján előbb-utóbb el fognak menni, külföldre vagy az ország valamelyik közelebbi-távolabbi városába. Mint mondja, a világháború után a vidék megszenvedte a jugoszláv közelség miatti teljes elzártságot, ipart véletlenül se hoztak ide. Az erőszakos téeszesítéssel számos családot tönkretettek és elűztek. A hagyományos ormánsági paraszti kultúra kihalt, a lakosság kicserélődött. A Kádár-korszak viszonylagos jóléte megszűnt a rendszerváltozással, sorra bezártak a százaknak munkát adó helyi üzemek. Korántsem volt ekkora különbség az országrészek és emberek között, mint ma.

„Ez a vidék halálra van ítélve” – tenisszel, paprikával és dísztóval próbálnak túlélni
Tompos Ádám

„Ez a vidék halálra van ítélve” – tenisszel, paprikával és dísztóval próbálnak túlélni

Besence ugyan kért, de nem nagyon kapott, amiből még nagy baj lehet. Bürüs viszont kért, kapott is, és ebből is majdnem baj lett.

Az erdők és a modern gépekkel, kevés munkással művelhető, több ezer hektáros földbirtokok néhány ember kezében koncentrálódnak. Tulajdonosaik között ott van a nemzet jól ismert gázszerelője is. A mostani miniszterelnök itt is járt kampányolni, ígérve szennyvíztisztítót, fedett uszodát. Egyikből sem lett semmi. Elképedve hallgatom, amint szállásadóm a legkomolyabban mondja:

„Riogathatnak minket a migránsokkal meg a vírussal, de mi nem ebbe, hanem a mostani rendszerbe fogunk belepusztulni!”

A település egykori első emberének a szájából ennyi kilátástalanságot hallva kíváncsi voltam, hogyan látják az itt élők lelki világát a leghivatottabb ismerőik. Vagyis a lelkipásztorok. Közömbösek az emberek, beletörődtek kilátástalan sorsukba, sokat ígértek nekik, de csak elvettek tőlük. Az idősek még csak-csak, de a gyerekek nem jönnek már templomba, mint régebben, mondja az Ormánságban megöregedett József atya.

ormansag-IMG_1315.jpg
Templom az Ormánságban (Fotó: Szenti Papp László)

Kemények, zártak az itteniek, nehezen fogadják be a máshonnan jötteket, nem mutatják ki érzelmeiket, talán maguk sem hiszik el, hogy mennyire szerethetők, mondja a főváros környékéről bő tíz évvel ezelőtt ide került lelkész asszony. Nem könnyű a környékbeli piciny falvakban a hitet ébresztgetni, ahol nincs iskola, orvos, megszűnt a vasút, a buszközlekedés pedig katasztrofális. Szintén lelkész férjével mégis jól érzik magukat, hisz lassan kezd beérni munkájuk gyümölcse: jobb vasárnapokon ma már harmincan is vannak a felújításra váró, kazettás mennyezetű templomukban.

„Vagyunk, ahányan vagyunk”
Tompos Ádám

„Vagyunk, ahányan vagyunk”

Miséről misére autóztunk Attila atyával, 28 ormánsági falu plébánosával, aki sporttáskájában cipeli a szertartáshoz a bort és a vizet.

A közelmúltban nyugdíjba vonult református esperessel a gyönyörű környezetben található, új építésű, kozármislenyi lakásukon beszélgettem. Nem bánta meg, hogy csaknem ötven évig szolgált az ormánsági kis falvakban, noha kegyetlenek is tudtak lenni a hívek. Volt olyan karácsonyi istentisztelet, amelyen a gondnokkal együtt csak ketten voltak. Beszélgetésünkbe bekapcsolódott a főiskolás unokája is. Az egyik ottani faluban nőtt fel. Szépen emlékszik vissza gyermekéveire, de diplomával a kezében már másutt képzeli el a jövőt.

Valaki nemrég mondotta: „Ha Magyarországnak ez a területe eltűnne, nem venné észre senki.” Sokan, köztük én is, nem így gondolom: fájna, ha az Ormánság és lakóinak mai valósága végleg elsüllyedne, hisz ők is a mieink, ők is mi vagyunk. 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.