Sárkányok Anyja

Amint benső mélabúját harsány nagyivással leplező alkalmi ismerősömet, Tompit és hevülten politizáló cimboráit hallgatom törzshelyem, a sejtelmes vörös fénybe burkolódzó Rom pultjánál szürcsölészve, sokadszor jut eszembe: nehezen találnánk eklatánsabb illusztrációt hazánk tudathasadásos állapotára, mint a tényt, miszerint mindenféle (és bármilyen) aktualitás ügyében boldog-boldogtalan a világ tudtára adja, mily’ karcos és „beleállós” az ő véleménye, ám erőteljes legyintgetés veszi kezdetét, amint a hőn szeretett szekértábor vagy a sajnálatos régmúlt ügyeire terelődik a szó. Maradjunk az utóbbinál, sűrítsük egy szimbólumba, és vessünk egy pillantást az ügynökakták kérdéskörére. Nem történettudományos alapon, csupán példaként, amiből precedens válhatna.

Olyan országban élünk, méghozzá Európa közepén, ahol sosem került sor a többszörösen eltemetett vagy épp relativizált bűnök és körülményeik kibeszélésére, tisztázására, és immár valódi szándék sem mutatkozik ilyesmire. Abban a pillanatban ugyanis, hogy napvilágot látnának a szóban forgó dokumentumok (amennyiben még léteznek), értelemszerűen és kényszerűen véget érne bizonyos öregedő gazemberek egymásra mutogató, néphergelő, közbeszédet mérgező sejtetése, vádaskodása, uszítása. Személyek tekintetében vagy pro, vagy kontra – a nyilvánosság szempontjából viszont mindenképpen üdvösen. A magam részéről felettébb örülnék, ha a tág értelemben vett közösségem egyes tagjai nem a saját egykori páncéljukat húzgálnák ordenáré jelmezként a politikai ellenfeleikre (és alkalmasint rám is, holott nyilván semmi közöm az ő traumáikhoz), hogy aztán jól elverjék egymást az „erkölcs” furkósbotjával, míg én vígan biztosítom a fizetésüket.