Sci-fi

Ha tudományos-fantasztikus regényt írnék, tél lenne benne, és csend és hó és halál. Elmúltak azok az idők, amikor a sci-fi az emberiség nagyszerű távlatairól és fölemelő lehetőségeiről szólt. Az eljövendő korántsem tűnik fényesnek. A hajdani bombasztikus víziók, a jövő század regénye nem vált valóra. Az ƶrodüsszeia nemhogy 2001-ben, de azóta sem valósult meg. Nem kolonizáltuk a Marsot, nem aknáztuk ki a Hold ásványkincseit, és nincsenek bolygóközi járataink. Hetven éve már, hogy az ember kitette a lábát a világűrbe, ami igaz, hogy történelmi léptékkel nézve nyúlfarknyi idő, de azóta ezen a téren sem jutottunk túlságosan messzire. Van mindenféle kütyünk, amelyekkel nemcsak a valóságot tudjuk szimulálni, hanem a fantáziánkat is, ám a galaxisokat meghódító eszközeink egyelőre nincsenek sehol.

Bár létezik olyan szondánk, amelyik elhagyta a Naprendszert, és momentán a legközelebbi csillag felé pöfög – emberi szemmel nézve beláthatatlan idő, amikorra oda is ér –, nem hasítják a kozmoszt napvitorlával működő űrhajóink. Nem beszélve arról, hogy a jó öreg Földön sem valósult meg a világbéke, nincsen szabadság, egyenlőség, testvériség, és noha legyőztünk néhány kórt, a civilizáció újabb és újabb betegségeket szült, és hát a mesterséges intelligenciával kapcsolatban is csak az aggályok sokasodnak. Mindezek tetejébe nyakunkon a klímakatasztrófa, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban nem a bolygónkat veszélyezteti – hiszen az elég sok mindent túlélt már –, hanem a mi civilizációnkat és létezésünket.